Ödipusz óta tudjuk, hogy önmagunk után nyomozni meglehetősen veszélyes vállalkozás. Ösztönösen vágyunk ugyan az igazságra, de nem feltétlenül használ mentálhigiénés állapotunknak, ha megismerjük azt, ami talán nyomós okból maradt rejtve éveken, évtizedeken át. Nawal Marwan, a Kanadába kivándorolt arab asszony végrendeletében mégis erre a külső és belső utazásra bíztatja két ikergyerekét, akik már az új hazában nőttek fel, és anyjuk korábbi életéről semmit sem tudnak. Ahogy azt sem, hogy halottnak hitt apjuk még él, ráadásul van egy bátyjuk is – őket kellene Marwan posztumusz kívánsága szerint megtalálniuk. Menet közben derül csak ki – legalábbis a néző számára –, hogy a küldetés végcélja nem a családegyesítés, hanem, hogy feltáruljon az ikrek előtt anyjuk múltja, és ez által saját életük is más fénytörésbe kerüljön.

Amíg mindez világossá nem válik, Denis Villeneuve rendező sikerrel hiteti el velünk, hogy a Felperzselt föld is azon filmek nyomdokain halad, amelyekben a harmadik világ vériszamos konfliktusaira a nyugatra menekült főhősök szemszögéből csodálkozhatunk rá, többnyire megtörtént események alapján (Papírsárkányok, Persepolis). A forgatókönyv ezúttal is autentikus forrásból merít: a Libanonból nyolc éves korában Franciaországba menekülő Wajdi Mouawad színdarabját dolgozza fel. Villeneuve átiratában azonban már egyáltalán nem fontos a konkrét hely és az idő, az ország neve el sem hangzik. A fiatal Marwan ősbűne – amint az az ikrek nyomozásával párhuzamosan adagolt flashbackekből kiderül –, hogy keresztény létére beleszeret egy muszlimba, majd miután szerelmét megölik, belesodródik maga is a gyilkos testvérharcba. Villeneuve sugallata szerint a szerepek nyugodtan felcserélhetőek, mindegy melyik frakcióhoz csatlakozunk, ugyannak az erőszakspirálnak vagyunk a részei.

A Felperzselt föld ennek megfelelően velejéig didaktikus film, de a rendező mentségére legyen mondva, hogy ezt rögtön a nyitójelenetben világossá teszi, ahol az egyik kulcsszereplő, a nézőre szegezve vádló tekintetét, áttöri a harmadik falat, majd a következő snittben már a személyi iratok közt keresgélő közjegyzőt láthatjuk, érzékeltetve, hogyan válik az egyéni sorsból kartoték-adat. Ahogy több kritikusa is megállapította, a Felperzselt föld valójában a görög drámákkal rokonítható, nem csak a történet felépítése réven, de az által is, ahogyan közönségét megszólítja. Ha a finálé mégis kimódoltnak tűnik, az leginkább annak köszönhető, hogy Villeneuve érvei az igazság megismerésének jótékony hatásairól nem elég meggyőzőek – a feloldozást valójában a nézők kapják meg a főszereplők helyett.