RUBBER – Quentin Dupieux-t korábban Mr. Oizo-ként ismerhették azok, akik jártasak valamennyire az elektronikus zene világában, de a Flat Beat trackjének felhasználásával (Dupieux által) forgatott ’99-es Levi’s reklám szélesebb közönséghez is eljutott (nálunk is vetítették). Mr. Oizo filmrendezőként is a kísérletezés és a szokatlan megoldások híve: a szürreális és abszurd Rubber főhőse egy öntudatra ébredő, agresszív gumiabroncs, „aki” telekinetikus úton gyilkolássza az útjába kerülő állatokat és embereket. [előzetes]
A Filmvilág kritikusa szerint: Abszurd alapötletétől függetlenül a Rubber mégsem sokkal több kifacsart országúti thrillernél, ahol a fantom szerepét egy pszichotikus autóalkatrész játssza, a kortárs francia horrorban fellelhető ideologikus töltet – a feminizmustól (Mártírok) a poszt-kolonializmusig (Vinyan/Az elveszett lelkek) – helyére pedig az önreflexivitás és az irónia műfajtestet szétmaró lúgja került. (Sepsi László kritikája a januári Filmvilágban olvasható.)
ZÖLD DARÁZS – A Green Hornet az egyik legrégebbi amerikai maszkos szuperhős-figura. Karrierjét 1936-ban kezdte a rádióban, de megjárta már a mozikat, a tévét és természetesen képregény is készült belőle. A 66-os tévéváltozat talán a legismertebb, köszönhetően Bruce Lee-nek, aki Kato-t, a főhős segítőjét alakította. A legújabb változatot a tervek szerint a kínai és hongkongi film egyik legnagyobb sztárja, Stephen Chow (Shaolin foci, A pofonok földje) rendezte volna, a helyére végül Michel Gondry érkezett, a főszerepet pedig az eddig csak komikusként jeleskedő Seth Rogen kapta meg. A főgonoszt a Becstelen Brigantyk Landa ezredese, Christoph Waltz alakítja. [előzetes]
A Filmvilág kritikusa szerint: Túlzás lenne a Zöld darázst jó, vagy bármilyen módon sikeres filmnek hívni, de azokban a ritka pillanatokban, amikor összeér az Apatow-iskola kimondott-kimondatlan homoszexuális brománca és Michel Gondry egészen gyerekes ötletei (a halálnemek nagyrésze mintha a Tex Avery-életműből lett volna átemelve), akkor tényleg szórakoztató. A többi harsány zaj és felesleges 3D. (Klág Dávid)
BOONMEE BÁCSI, AKI KÉPES VISSZAEMLÉKEZNI KORÁBBI ÉLETEIRE – Az idei Cannes-i Filmfesztivál fődíjas filmje a legismertebb thaiföldi filmestől. „A súlyos beteg Boonmee bácsi szerettei körében szeretné eltölteni utolsó napjait egy csendes vidéki házban, ahol felesége szelleme is meglátogatja, valamint rég elveszettnek hitt fia is tiszteletét teszi, igaz, nem emberi alakban.” [előzetes]
 |
Apichatpong Weerasethakul mindig is nehezen felfejthető, de nagyon is átérezhető filmeket forgatott. Ha Arany Pálmás filmjét szokványos dramaturgiai megoldások felől próbáljuk összerakni, garantált a csalódás. Weerasethakul eddigi filmjeiben is legalább két filmet pakolt egybe, most hat tekercs kerül egymás mellé, ha nem is véletlenszerűen, de elég lazán egymáshoz fércelve, ráadásul mindegyik más stílusban tartva: az első a rendező korábbi filmjeit („előző életeit”) idézi, a rákövetkező kísértethistóriát a régi thai filmek ihlették, a harmadik tekercs dokumentarista életkép, a negyedik kosztümös mese, az ötödik e kettő keveréke, az utolsó pedig „talált film”, mintha egy véletlenül bekapcsolva hagyott kamera vette volna fel. A film ugyanott készült, ahol a Trópusi betegség, a Laosszal határos észak-keleti dzsungelben,Weerasethakul szülőhelyén. E vidék több szempontból is különleges, a trópusi őserdő nemcsak látványos, de misztikus, elvarázsolt világ is, ahol bármi megtörténhet. Thaiföld legkevésbé urbanizált tájéka ez, ahol a buddhizmus mellett még élnek a régi animista hagyományok. Határátkelőhely, ahol csak lépésnyi távolság választja el a modernitást és az ősiséget. E két nagyon is különböző világ tudatos egymásba úsztatása Weerasethakul legsajátosabb védjegye. Boonmee bácsi történetét még a Trópusi betegség forgatása előtt hallotta, az öreg méhész és ültetvényes több tucat korábbi életére vissza tudott emlékezni – volt bivaly, hercegnő, vagy épp testetlen bolygó lélek –- emlékeit fel is jegyezte egy naplóba, amiből az egyik buddhista kolostor apátja kis könyvet is szerkesztett. Weerasethakul a reinkarnációk sorából mindössze egyet idéz föl, egy hajdan gyönyörű, de szépségét elvesztő szerelmes hercegnő esetét, aki egy erdőmélyi tó tükrében újra megpillantja szebbik énjét, melyet csak akkor kaphat vissza, ha a tóban élő harcsa kedvére tesz. De mire odáig jutunk, már épp elég különös eset történt. Boonmee haldoklásának előérzete előcsalogatja a dzsungelből halott felesége és évekkel korábban eltűnt fia szellemét, barátságos kísértetek ők, megkönnyítik az átkelést az árnyak birodalmába. (Részlet Schubert Gusztáv Cannes-i fesztiválbeszámolójából.)
A Filmvilág kritikusa szerint: A Boonmee bácsi… Weerasethakul korábbi műveihez hasonlóan – szabálytalanra komponált, és mozaikos szerkezetű, sőt, még töredezettebb, elliptikusabb az elbeszélés. Lehet ugyan azzal érvelni, hogy a mozaikdarabkák összeillesztése a néző feladata, neki kellene létrehoznia a szintézist, csakhogy a film rejtelmének megfejtéséhez a rendezőnek több kulcsot kellene adnia, mert így a néző interpretációs kedve könnyen lelohad. (Tornai Szabolcs kritikája a januári Filmvilágban olvasható.)
Loong Boonmee raleuk chat – thaiföldi, 2010. Rendezte és írta: Apichatpong Weerasethakul. Kép: Yukontorn Mingmongkon, Sayombhu Mukdeeprom. Szereplők: Thanapat Saisaymar (Boonmee), Jenjira Pongpas (Jen), Sakda Kaewbuadee (Tong). Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 114 perc.
További olvasnivalók a rendőzőről a Filmvilágban:
Teszár Dávid: Sziámi szintézis (Apichatpong Weerasethakul )
Nánay Bence: Az utolsó szürrealista (Weerasethakul stílusa)
