Trier kiegyenlítette nőábrázolása egyoldalúságát, új főhősnője megszűnik krisztusinak lenni, szeretet és önfeláldozás helyett az emberi természet legpusztítóbb tendenciáit kelti életre.
Lars von Trier a Hullámtörésben megjelenő krisztusi nőtől fokozatosan emancipálta a női lelket emberivé, míg az Antikrisztusban szinte túlságosan is emberi, a természet démoni, beteg reprezentásává vált. A sort a magát feláldozó Bess (Emily Watson) nyitja, aki a „jóság bűnében” szenved, és inkább vállalja a halált, csak hogy megmentse férje életét, akárcsak Selma (Björk) a Táncos a sötétben főhőse, aki a fiáért képes erre az áldozatra. A következő állomás a Dogville, ahol Grace (Nicole Kidman) még sok tekintetben Emily örököse, végül azonban megrázza magát, és bosszút áll az őt befogadó és kizsákmányoló közösségen. Innen érkezünk meg az Antikrisztusig, amelyben a nő megszűnik krisztusinak vagy akár jónak lenni, és az emberi természet legpusztítóbb tendenciáit kelti életre.
A jó, a gonosz és az áldozat problematikát nem csupán ebben a női „fejlődéstörténetben” feszegette Trier. A Birodalomban a Sátántól megfogan egy gigantikus és torz, felnőtt lelkű baba, akinek teste iszonyatú fájdalmában kell megélnie apja sátáni örökségét, és csak akkor szabadulhatna meg a szenvedéstől, ha a gonoszt választaná. Azonban ő ezt nem akarja, ezért arra kéri anyját, ölje meg őt. Az anya végül a szülői szeretet tragikus és katartikus megnyilatkozásaként képes lesz erre. Anya és fia együttes erővel áldozzák fel a fiút a Gonosz ellen, a Jó nevében.
Az Antikrisztusban a nő, a gyermek, az áldozat és a gonosz témája együttesen jelenik meg, tovább variálva a nemi szerepeket és gyökeresen megforgatva a már ismert trieri nőképet. A film mind a patologikussá váló pszichodinamika, mind a bibliai allúziók horizontján tökéletesen működő (kór)történetet mutat be. A cselekmény azzal indul, hogy egy férfi és egy nő (Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg) átesztétizált, mégis szinte szagolható szexuális együttlétét látjuk, amelynek hevében nem veszik észre, hogy kisfiuk kizuhan az ablakból. A következő fejezetben az anya bűntudattal terhelt, keserves gyászmunkáját látjuk. Kiderül, hogy a nőben fellépő szorongás valamilyen módon a természethez és a család erdei kunyhójához kapcsolódik. A terapeuta férj minden szakmai megfontolás ellenére maga akar felesége pszichológusa lenni, meggyógyítani őt, ezért kiköltöznek erdei házukba, az Édenbe, amely azonban, – várakozásainkkal összhangban – hamarosan pokollá válik.
Kezdetben mintha javulna a helyzet, ám a feleség a külső természet helyett a női természetben erőre kapó gonoszról kezd beszél, amelynek értelmére a férfi csak akkor ébred rá, amikor kezébe kerül fiuk boncolási jegyzőkönyve. Innen értesül arról, hogy a zuhanás okozta halálokon kívül megmagyarázhatatlan elváltozásokat találtak a kisfiú lábán, ezért előkeresi azokat a fotókat, amelyeket a felesége készített ebben a házban, amikor kisfiukkal kettesben itt töltötték a nyarat; a nő ekkor írta meg disszertációját a „Gynocidiumról”, a nőirtásról, azaz a boszorkánynak hitt nők ellen a történelem során elkövetett kínzásokról és gyilkosságokról. A fotókat nézve az apa arra figyel föl, hogy a kisfiú lábán fordítva van a cipő, tehát a nő kínozta gyermekét.
Pintér Judit Nóra elemzésének folytatása a Filmvilág archívumában olvasható.