Arthur Penn akkor is a XX. század legjelentősebb filmesei közé tartozna, ha csak egyetlen filmet rendezett volna, a Bonnie és Clyde-ot. Ez a véres és lírai gengsztertörténet volt az Új Hollywood néven ismert amerikai új hullám első fecskéje, egy új időszámítás kezdete, nem mellesleg egy időtlen, elsőosztályú filmremek. Persze voltak előzményei a friss vonulatnak, és Penn sem máig legismertebb művével kezdte pályáját: sok jeles pályatársához hasonlóan (pl. John Frankenheimer, Sidney Lumet, George Roy Hill, Franklin J. Schaffner) ő is a tévénél indult, és egy tévéfilm moziváltozatát választotta debütnek. Ez volt a Gore Vidal írta Balkezes pisztolyhős, amely Paul Newman pályájának is fontos mérföldköve. Következő műve, A csodatevő szintén kisképernyős alkotáson alapult, de ez már öt Oscar-jelölést is hozott az alkotóknak (beleértve Pennt is), amelyből kettőt díjra is váltottak (Anne Bancroft – legjobb színésznő, Patty Duke – legjobb női mellékszereplő). A maga idején nem aratott jelentős sikert "Clyde", azaz Warren Beatty és Penn első közös munkája, a Mickey, az ász, ám az utókor felfedezte, mindössze harminc évet kellett várni az elismerésre. A felemás A hajszát már a Bonnie és Clyde követte (újabb Oscar-jelölés), és a mára ugyancsak elismert, de a maga idején bizonyos fokú értetlenséget kiváltó Alice étterme (a zavar nem akadályozta meg abban az Akadémiát, hogy ezzel a filmmel ismét jelölje Pennt a legjobb rendező díjára – sajnos utoljára). 1970-ben mutatták be a rendező második legismertebb filmjét, a Forrest Gump patronjainak jó részét 24 évvel korábban elsütő, zseniális Kis nagy embert. A nagy sikert megtorpanás követte: Penn nem lett tehetségtelenebb, de a nagyközönség elpártolt tőle, pedig az öt éves szünet után bemutatott A döntés éjszakája (másik címén: Éjszakai lépések) az egyik legjobb munkája és a neonoir alműfaj egyik ékköve. Pályája későbbi szakaszából figyelemreméltó a furcsa, de emlékezetes Missouri fejvadász (a két sztár, Nicholson és Brando vetélkedése tette majdnem tönkre a végeredményt), a jelentős kritikai sikert arató Georgia barátai, és két szórakoztató thriller, a Célpont és a Csapdában. A rendező a tévéhez sem maradt teljesen hűtlen, több tévéfilmje közül A portrét a magyar televízió is sugározta.

A színházi rendezőként ugyancsak jelentős Penn a Bonnie és Clyde óriási sikere ellenére nem vált Hollywood moguljainak egyikévé. Túl következetes alkotó volt ahhoz, hogy a sikert hajszolva, erőszakosan törjön a magasba, és szépen lassan önmaga szobrává merevedjen. Született amerikai létére európai érzékenységű alkotó volt, ami éppen a Bonnie és Clyde-on érhető tetten a legkönnyebben: az eredetileg Francois Truffaut-nak felajánlott forgatókönyvet a Jules és Jim direktora sem rendezhette volna meg játékosabban és izgalmasabban. A látványos sikerek ugyan egy idő után elhagyták, ő azonban fontos és különleges tehetség maradt, "egy európai a sok fehér között". Kivételes színészvezetése, fölényes szakmai tudása minden filmjét egyedi alkotássá tette. Halála óriási vesztesége a filmművészetnek.

Ha Penn generációja és követőik felfedezték volna maguknak Tony Curtis-t, talán az ő halála sem elsősorban a bulvársajtóban lenne vezető hír. A nagyvilág ugyan régi mozik szívtiprójaként ismerte, nekünk pedig a legnagyobb magyar származású sztárként volt fontos, az 1925-ben Bernard Schwartz-ként világra jött Curtis több volt annál a feltűnően jóképű fiatalembernél, aki az ötvenes években nők tömegét hódította meg a vászonról. Tehetséges színész és született komikus volt (előbbit Oscar- és Golden Globe-jelölése, utóbbit leghíresebb szerepe, a Van, aki forrón szereti Joe/Josephine-je bizonyítja), aki tehetséges rendezők keze alatt maradandó filmek tömegében nyújtott kiváló alakítást: Trapéz (Carol Reed), A siker édes illata (Alexander Mackendrick), A megbilicseltek (Stanley Kramer), Spartacus (Stanley Kubrick), A bostoni fojtogató (Richard Fleischer),  Az utolsó filmcézár (Elia Kazan), A színésznő és a relativitás (Nicolas Roeg). Képes volt rá, hogy nézhetővé tegyen eredendően felejtésre ítélt filmeket, a megfontolt szerepválasztás azonban nem volt az erőssége, és nem tudott kitörni a "régi Hollywood" gettójából sem – szinte áradt belőle a klasszikus Álomgyár miliője, ami a hetvenes években már nem tette túl vonzóvá a fiatalabb rendezők és nézők számára. Tony Curtis kiment a divatból, egyre olcsóbb filmekhez adta a nevét, a feladatait sem vette mindig komolyan, és bár tehetségét a szakmában nem sokan vonták kétségbe (Kubrick elégedett volt vele a Spartacus forgatásakor, Polanski a hangját használta a Rosemary gyermekében, Scorsese producere volt a Meztelenül New Yorkban című filmjének), a komolyabb kihívások Új Hollywood beköszöntével nem találták meg, karrierje hullámvölgybe került. Ösztönös tehetsége nem tűnt elég intenzívnek a "method actor"-korszakban, pedig drámai szerepben is kiváló tudott lenni, ráadásul más kollégákkal ellentétben (pl. Burt Lancaster) váltania sem sikerült. Ha utolsó korszakából nagy mesterművekre nem is emlékszünk, legjobb alakításai örökre felejthetetlenek maradnak – a nőnek öltöző bohém zenésztől a Joseph McCarthy-ra megszólalásig emlékeztető amerikai szenátorig.