Viszonyom Christopher Nolannal amellett, hogy vészesen egyoldalú, meglehetősen hullámzó is, szinte filmről filmre változik a véleményem róla. Ájuldoztam már a zsenialitásától, untatott az érdektelenségével, zavart a kapkodó rendezésével, lenyűgözött a végletekig kiszámított történetmesélésével és dühített az elszalasztott lehetőségeivel. Hogy megőrizzem a saját épségemet a veszett rajongókkal szemben, nem részletezném, hogy melyik filmje pontosan mit váltott ki belőlem. Kivéve egy filmet, ez pedig a 2010-es Eredet. A film reklámkampánya nagyon keveset árult el cselekményről, ezért nehéz az Eredetről úgy írni, hogy ne rontsam el előre a néző szórakozását. Próbálom kerülni a spoilereket, sőt, a sztorit sem nagyon részletezném, legyen az meglepetés mindenkinek. Bár az igazság az, hogy lehetetlen lenne úgy leírni a sztorit, hogy a mondataim értelmesek maradjanak és ne veszítsek el minden olvasót a második bekezdésre.

Az Eredet ugyanis álmokról, azokon belüli álmokról, sőt, még azokon is belüli álmokról szól, valamint tolvajok és szakértők egy csapatáról, akik azokban hajtják végre a küldetésüket. Bonyolultnak és követhetetlennek hangzik, de Nolan nem olyan szürreális álomvilágokat hoz létre, mint Tarsem (A sejt, Zuhanás), hanem vonalas, elegáns, sőt, steril városokat és belsőket. Az Eredet álmaiban érdekes módon nem sok álomszerűség van, a tudatalatti furcsa módon mintha szabályok szerint működne. Olyan szabályok szerint, amiket Nolan nem győz a szereplőkkel lépten-nyomon elmagyarázni.

Az Eredet vizuálisan érdekes, néha egészen lenyűgöző film, de csak nagyon ritkán engedi át a terepet a képeknek. A film expozícióját nézni olyan, mint ha Leonardo DiCaprio vehemensen olvasna fel egy használati utasítást. Ezt nem szabad. Azt nem szabad. Ha ezt csinálod, ez lesz. Ha azt, amaz lesz. Ha kombinálod, akkor vigyázz. És így tovább. Nolan ráadásul nem éri be azzal, hogy elmondatja a szereplőivel, hanem hosszabb bevezetések után meg is mutat mindent, amit elmeséltetett. Álomlogikát magyarázni fájdalmasan unalmas dolog, főleg, hogy minden misztikuma eltűnik tőle.

De ott a látvány. Néha Nolan elhallgattatja a szereplőit és hagyja, hogy a fül mellett végre a szemet is terhelje, ekkor lesz igazán lélegzetelállító az Eredet. A magára hajtogatott város, vagy a hotel folyosóján előadott légibalett valami olyasmi, amire nem kell magyarázat, mert nem is igazán létezik hozzá. Látni kell, és Nolan hagyja is. Amikor viszont narrációt, dialógust vagy egyéb magyarázatot erőltet hozzá, az egész kártyavár dől össze.

Az őrületes hájp, az izgalom, a hosszú spekuláció után érdekes látni, hogy az Eredet mennyire egy egyenes vonalú, könnyen értelmezhető, sőt, valamennyire tradicionális film. Nem fogja megváltani a világot és nem forradalmasít sem műfajt, sem filmkészítést. Egy heist film. Egy akciófilm. Egy sci-fi. Egy melodráma. Ezeknek a közhelyeit vegyíti az álom-, és mindfuck-tematikákkal. A keverék érdekes, de semmiképpen sem mestermű. A felsorolás az első bekezdésben Nolanról viszont pont illik rá.


További olvasnivaló:
- Mit akar Nolan az agyunkba ültetni?
- Rémálmok álmodói – 12 VR-film az Eredet kapcsán