Az íj (Hwal) - dél-koreai-japán, 2005 - Rendezte, írta és vágta: Kim Ki-duk. Kép: Jang Seong-back. Zene: Kang Eun-il. Szereplő: Han Yeo-reum (a lány), Jeon Seong-hwang (az öregember). 90 perc
Vetítik:  Duna TV  - 0:10

Kamaradráma különös figurákra és veszedelmes viszonyokra: variáció egy Kim Ki-duk témára.

A Tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz… és a Lopakodó lelkek után Az íj című filmben is jól nyomon követhetőek a Kim Ki-duk életmű legfontosabb motívumai. Ez a három alkotás azonban némiképpen torzít is az összképen, ugyanis mind abba a tendenciába kapcsolódnak, mely Kim-nél lényegében éppen a Tavasz, nyár…-ral kezdődött, és melyet a korai – némiképp fésületlen de erőteljes sodrású – darabokhoz képest a kevésbé erőszakos, inkább a misztikus elemekkel bőven megrakott, példabeszédszerű munkák jellemeznek.

Az íj alapötlete egyszerűségével és minimalizmusával jól jellemzi Kim alkotásmódját. A teljes film egy rozoga bárkán játszódik, ami a nyílt tengeren horgonyoz. A kis stábbal, gyorsan dolgozó rendező ezúttal mindössze 17 napot forgatott az egyetlen helyszínen, hogy a néhány szereplős kamaradrámát rögzítse. A történetben – mint Kim filmjeiben már többször, így A szigetben és a Tavasz, nyár…-ban is – központi jelentőségű a külvilágtól elzárt, vízen úszó helyszín. A kis világnak, a bárkának két lakója van: egy 60 év körüli férfi és egy kamasz lány, akit az öreg tíz évvel korábban hozott a hajójára, s azóta a lány soha nem is hagyta el a helyet. A férfi a lányt „magának neveli”, segítőtársa, élete egyetlen értelme, s terve szerint a 17. születésnapján elveszi majd feleségül. Megélhetésük forrása, hogy a bárkán horgászokat fogadnak (A szigetben egy nő üzemeltet vízen úszó házikókból álló horgásztelepet).

A népmesei egyszerűségű történetben az alapvető konfliktust a kis világ és a külvilág konfliktusa adja: egy kamasz fiú személyében egy napon megérkezik a külvilág csábító üzenete a világtól elzárt bárkára. A lány, a fiú és az általa megtestesített külvilág iránti vágytól hajtva kezd öntudatra ébredni és önállóan cselekvő, de legfőképpen: érző lénnyé válni.

A Lopakodó lelkekből már ismert technikát használja Kim a két főhős (az öreg és a lány) ábrázolásában: a film során egyáltalán nem halljuk őket beszélni, bár látjuk, hogy beszélnek (valakinek a fülébe suttognak), hangos beszédet csak a külvilágból érkezőktől hallunk. A verbális kommunikáció szerepét – ismét csak a teljes életművet jellemző forma – a szimbolikus cselekvések sora veszi át, az érzelmi átalakulást pedig mindig a megszokott, rögzült mozdulatok, cselekvéssorok kizökkenése jelzi. A verbalitás alternatívájaként most először jelenik meg hangsúlyosan Kimnél a zene. Már az első képeken az öreget látjuk, aki az íjába helyezett dob és a kifeszített húrok segítségével vonós hangszert varázsol a fegyverből, ami azután a hangsúlyos pillanatokban hol hangszerként, az érzelmek kifejezőjeként, hol a védelmezés és bosszúállás, hol pedig a mágia, a jóslás, végül a birtoklás és beavatás eszközeként tér vissza a filmben.

A két főhős kapcsolatának összetettségét jelképezi a „jövendőmondó” rituálé, melyben a lány az öreg által végzett misztérium médiuma. A film ezen túl is tele van egyszerűségükben nagyszerű, gondosan felépített, kristálytiszta szimbolikájú cselekvésekkel, tárgyakkal és személyekkel. A dramaturgiai ésszerűséget azonban néha már – misztikummal sem magyarázható módon – felváltja a szimbólumok működtetésének puszta mechanizmusa (például miért hozza el a bárkára másodszor is az öreg az egyértelmű veszélyt jelentő fiút?). Az ilyen jellegű ésszerűtlenségeket az előző filmben (szerintem) még ki lehetett magyarázni, itt ez már (nekem) nem sikerült. A túlzott letisztultság igézete, a végleteket közelítő egyszerűség pedig mintha helyenként odavezetett volna, hogy a Kim filmjeit a giccstől elválasztó halvány határvonal, amelynek halványsága egyébként organikus része a Kim-féle világmodellnek, ezúttal teljesen eltörlődött volna, például a vonószenei futamokkal bőven megtámogatott tengeri naplementékben.

Azonban bármennyire is az artgiccs és az eredeti hangú művészet ingoványos határvidékén vezet is az ösvény, amin Kim jár, számomra továbbra is ő az egyik legérdekesebb kortárs filmalkotó.

Vincze Teréz