Az ezredforduló óta bőségesen megszaporodott poszt-apokaliptikus mozik előszeretettel reflektálnak globális politikai, gazdasági vagy ökológiai problémákra – a holnap világégése mindig akkor a legborzongatóbb, ha a ma hibáiból következik. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás és következményei éppúgy megkapták maguk poszt-apokaliptikus ciklusát, mint anno a hidegháború vagy napjainkban a gazdasági világválság: amikor az olyan fillérekből forgatott fércművek, mint a Shelter vagy a The Vanguard, egyaránt kötelezőnek érzik néhány frappánsnak szánt kiszólás elhelyezését, az üdítő kivételt a műfaj kulisszáját minden átpolitizáltság nélkül használó mozik jelentik. Az alább következő kisfilmek jó érzékkel vetették le magukról a kötelező társadalmi üzenet terhét, hogy a zsáner motívumkészletét esetenként újrarendezve teleportálják vissza a poszt-apokaliptikus mozikat a szónoki hordóról a vurstli egy árnyékosabb sátrába.

Bevezetés a világvégébe: H. P. Lovecraft a szorongással telt huszadik század alaphangjait adta meg, amikor emlékeztette olvasóit a beláthatatlan univerzummal szembeni tökéletes jelentéktelenségükre. A lovecrafti mitológia a mai napig a horrorfilm egyik alapvető forrása, legyen szó konkrét adaptációktól a csupán a látásmódot átörökítő megannyi jobb-rosszabb moziról, miközben számos rajongókból álló kisebb műhely próbálja életben tartani Cthulhu és a többi „Nagy Öreg” mítoszát. Jelen 2007-es olasz animáció egyik legfőbb erénye, hogy hátborzongató atmoszférában gyúrta egybe a Mester rémségeit a kortárs közeggel és egyúttal a tökéletes zenei aláfestést is megtalálta a csápokkal érkező végső pusztuláshoz.

 Az ausztrál Spencer Susser alig negyedórás kisfilmjében A legyek ura és A szomszéd lány hagyományait ülteti át a zombifilm zsánerébe, miközben a brit kisrealista iskolától örökölt érzékenységgel teremt néhány perc alatt életszagú karaktereket és még életszagúbb atmoszférát, ahol szinte érezni a konyhában poshadó mosatlan edények és a kertben rohadó zombi keveredő bűzét. Távol tartja magát a szintén a zombimozik és a gyerekhőssel operáló filmek lehetséges találkozási pontjait tapogató Fido műfajtudatos humorától és a nyolcvanas évek ifjúsági horrorjainak harsány hatásvadászatától egyaránt, hogy esetenként csak rezdülésekből rakja össze egy viszonzatlan szerelem történetét – egy darabjaira hullott világ romjain.

Anders Muammar szürreális balladája éppúgy csupán háttérként használja a világvége utáni táj kulisszáját, mint tette azt például Alex Cox a Revengers Tragedy adaptációja esetében. A saját identitását – és ezzel együtt végzetét – kutató robot és társainak odüsszeiája apokalipszis nélkül is örök érvényű mese, amely ezernyi road movie tanulságát gyúrja egybe markáns musical-keretben az Oz, a csodák csodájának ítéletnapra hangolt világával.

A fenti válogatás apropója a Filmvilág áprilisi számának poszt-apokalipszis filmekkel foglalkozó összeállítása.