Sukiyaki Western Django – japán, 2007. Rendezte és írta: Takashi Miike. Kép: Toyomichi Kurita. Zene: Kôji Endô. Szereplők: Hideaki Ito (Bandita), Masanobu Ando (Yoichi), Koichi Sato (Taira no Kiyomori), Quentin Tarantino (Ringo).  121 perc.

Vetítik: Duna TV - 22:00

Takashi Miike neve bármennyire is fogalommá vált az utóbbi tíz év ázsiai kultuszmozijának színterén, magyarországi mozikban mostanáig nem láthattuk hihetetlenül termékeny pályafutásának egyetlen darabját se, DVD-n is csupán a közelmúltban jelent meg a 2000-es Titanic Fesztiválon vetített Meghallgatás, leghírhedtebb műve, az Ichi, a gyilkos pedig máig nem hozzáférhető hivatalos csatornákon. A Sukiyaki Western Django egyáltalán nem a legjellemzőbb darab a hetvennél több produkciót számláló és folyamatosan bővülő életműből (elkészítése óta Miike már öt újabbat forgatott), de műfajisága révén eléggé alkalmas arra, hogy az ázsiai kultban kevésbé járatos néző is találjon fogódzókat a rendező bizarr képi- és lelkivilágához.

Ha a cím alapján még nem lett volna gyanús, legkésőbb amikor az új-mexikói sivatagot idéző stúdiódíszletben, festett Fudzsi-heggyel a háttérben vadnyugati kosztümöt viselő japán színészek pisztolyt szegeznek Quentin Tarantinóra, aki pálcikával eszik, és még a japánokénál is japánosabb akcentussal beszél angolul, nos akkor minden nézőnek le kell, hogy essék: itt valami műfajparódiába oltott tiszteletadást, virtuóz kikacsintásokkal teli, posztmodern mutatványt fog látni, nem igazi westernt, se nem annak spagetti vagy éppen „sukiyaki” változatát. A cselekmény egy remake hűségével követi a spagetti western műfajának alapművét jelentő Egy maréknyi dollárért cselekményét a határvidéki városba érkező magányos revolverhőssel, aki a várost rettegésben tartó két ellenséges rablóbandát kijátssza egymás ellen, kis híján rajtaveszít, de végül tetemes véráldozatok árán győz. Sergio Leone olasz munkája egy japán szamurájfilm remake-je volt (Kuroszava: Testőr), így zárul a kör, Miike pedig szamurájkard és jellegzetes japán díszletelemek alkalmazásával tudatosítja a kölcsönös kölcsönzés tényét. A vizuális spektrum a klasszikusan szép szélesvásznú kompozícióktól a reklámfilmes stilizáción át a pár villanásnyi animebetétig terjed, a kulturális idézetek és utalások terén pedig még szélesebb a merítés: a Leone-western és annak zenéje mellett kitüntetett forrás Sergio Corbucci Djangója is (egy másik Testőr-remake) sárban vonszolt koporsóval, géppuskával, végül még a főcímdalát is hallhatjuk japánul; a vörös és a fehér rózsa szimbólumának kapcsán pedig Miike Shakespeare-t sem átallja bevonni a játékba.

Bár az elidegenítő hatások eredményesen akadályozzák a néző érzelmi azonosulását, és a film húsz perccel hosszabb a kelleténél, a tisztességgel végigvitt cselekmény és az akciójelenetek látványos kidolgozása garantálja, hogy nem csak szellemi kuriózum gyanánt, hanem izgalmas moziélményként is megállja helyét a film.

Nevelős Zoltán