Ez egy szűkszavú poszt lesz, de nem azért, mert szorít az idő, nyakamon a leadás és még semmi sincs kész, hanem mert Vincent Gallo klipjeihez kevés vagyok. Ezekhez nem filmes képzettség kell, hanem olyan, aki ért a Kenneth Anger-Bill Viola tengelyen működő videóművészethez. Azt nem mondom, hogy értetlenül állok a Going Inside vagy a Honey Bunny klipjei előtt, de folyamatosan az az érzésem tőlük, hogy valamit kegyetlenül MONDANI akarnak, és vagy annyira furcsa és nyugtalanító az egész látvány, hogy nem jut át az üzenet, vagy annyira bagatell, hogy a kezdettől fogva elhessegettem magamtól. Kivéve a Moments Have You klipje: az csak John Frusciante egy gitárral. De például a Going Inside loopolt pörgése, elesése, ugrálása vagy egy nagyon erőltetett szimbóluma az életnek, vagy egy vicces utalás a Muybridge-féle korai filmes kísérletekre. A Honey Bunny körkörösen forgó, kihívó pózban ülő vagy térdelő (persze a kihívó relatív, 2001 óta az American Apparel reklámok sokkal magasabbra tették a lécet, +18as link!) modelljei, majd a rájuk csúsztatott plüssállat, majd az arra úsztatott síró Gallo profil már kicsit elbátorít. Gallo egyébként nemcsak filmeket készít és színészkedik, hanem már két albumot is kiadott: a Honey Bunny az első, When címűről került ki.

A Honey Bunny videója egy meztelen női popót tartalmaz, valamint többek között egy szenvedélyesen pózoló Paris Hiltont, úgyhogy munkahelyen csak módjával.