A tegnapi nap jelentős részét az Emeric Pressburger emlékére rendezett workshop (valójában konferencia) határozta meg, délelőtt 11-től körülbelül négyig hallgattuk Takács Ferencet, Báron Györgyöt és a zsűritag Roland Bergant a miskolci származású filmrendezőről beszélni, voltak részletek különböző Michael Powell & Emeric Pressburger produkciókból, de a legjobb esemény a végére maradt. Kevin Macdonald skót rendező (Az utolsó skót király, A dolgok állása) Magyarországon forgatja az Eagle Of The Ninth című szandálos-kardozós filmjét, és mivel ő lenne Pressburger Imre unokája, délután háromkor megérkezett az addigra csurig megtelt Uránia terembe, és bő egy órát beszélgetett Bergannel nagyapjáról, sztorizgatott, érdekességeket mesélt az életéről. Macdonald 1994-ben könyvet is írt Pressburgerről, egy részlet olvasható is belőle a szeptemberi Filmvilágban. Bergan és Macdonald beszélgetését egyébként rögzítettem, ha valaki igényelné, szívesen feltöltöm.
Mivel a konferencia, valamint a meghiúsult Macdonald-interjú körüli kálvária úgy öt órát elvett a napomból - és mellesleg nagyon jól esett sörözni a teraszon - csak arra mentem aznap, ami tényleg érdekelt.
Tóth Barnabás és Simonyi Balázs: Meglepetés (10/7)
Egy család autója reggelre eltűnik, majd következő reggel visszakerül, virágcsokorral, ajándék csokival és ingyenjegyekkel a helyi vidámparkba. A család egy idilli napot tölt el dodzsemezéssel meg körhintázással, de otthon arra nyitnak ajtót, hogy a házat kirámolták. Tóth és Simonyi új filmje, amit egyébként tavaly egy helyi workshopon készítettek, nem olyan tipikusan magyar, mint az 1 szavazat, és nem olyan szórakoztató, mint a (terep)Szemle, de megint egy ügyes, fegyelmezett stílusgyakorlat. Tóth-tal egyébként készült a blog számára interjú, ahol beszél a Rózsaszín sajtról és a Simonyival közösen készített rövidfilmjeiről, napokon belül felkerül.
Javor Gardev: Zift (10/8)
Amikor elkezdőtött a bolgár Zift, egy pillanatra azt hittem, hogy Javor Gardev leforgatta a Bronson káeurópai változatát. Börtönkörnyezet, erős stilizáció, erőszak, mintha Nicolas Winding Refn filmjének képsorait láttam volna monokrómban, a negyvenes-ötvenes-hatvanas évek Bulgáriájában. Aztán a Zift - a szó jelentése egyébként kátrány, ami Bukarestben olyan szerepet töltött be a hatvanas években, mint a Pál utcai fiúknál a gitt - cselekménye megváltozik, és szépen fokozatosan kerekedik belőle egy nagyon, nagyon élvezetes film noir-parafrázis, ami aztán teljesen szokatlan pillanatokban húzza be a kéziféket vagy tapos a gázra. Frenetikus üldözési jelenet, egy anekdota egy ismeretlen szereplő szájából, narrációban előadott éles megfigyelések és poétikus ábrándozások követik egymást, de olyan erős stílusban, hogy az előtt mindenképpen meg kell emelni a kalapot. A Zift fekete-fehér film, de a hangsúly a feketén van: nem tökéletes, de szellemiségében ez az utóbbi évek egyik legjobb noirja.
Számomra ennyi volt az idei Cinefest, jövőre mindenképpen majd az utolsó napokra megyek, ahogy ezt az enfant terrible is megmondta.