John Sayles az amerikai független film pápája, az egyik utolsó auteur, aki produktív, rendszeresen gyártja a filmeket, forgatókönyvíróként lavírozik a mainstream és az underground között, de sosem sikerült igazából betörnie a fősodorba. Az olyan karaktercentrikus drámái, mint a Lone Star vagy a Jég hátán, megbecsülésre talált a filmrajongók között, de egy-két kósza dícsérő esszé kivételével, és képességei ellenére Sayles az amerikai filmkészítés lábjegyzetén maradt. A rendező összesen három klippet rendezett, mindhármat egy előadó egy albumához: Bruce Springsteen Born In The USA című, zseniális, korszakos lemeze kapott ilyen kitüntető figyelmet, a megjelentetett kislemezek közül Sayles a címadó dalhoz, az I'm On Fire-höz és a Glory Days-hez készített promófilmet.

A Born In The USA az Államok poptörténelmének egyik legfélreértettebb dala, a felszínen ünnepli a patriotizmust, a szintetizátor dallama erőteljes és himnikus, de a mélyén csalódott és kiábrándult. Sayles eredeti koncertfelvételekből vágja össze Springsteen performanszát (ezért nem egyezik néha a szájmozgás), de az ikonikus közeliknél sokkal érdekesebbek azok az életképek, amiket a rendező a koncertjelenetek közé bevág. Elcsépelt elmélet, de 1984-ban még nem volt az: minden egyes apró beállítás valahol az amerikai álom kiábrándultságát jelképezi, az eladó hot rod autótól, a segélyért sorbanálló férfiakig. A játékfegyver-katonai tréning-ázsiai kisgyerek-temető montázs pedig már szinte szájbarágósan veri belénk az elvileg félreérthetetlennek szánt üzenetet, a Born In The USA utolsó képkockája pedig évekre meghatározta Springsteen imidzsét.

A három közül a legfilmszerűbbre az I'm On Fire sikerült, maga a szám csak az első perc után indul el, előtte a rövid, szinte novella-feldolgozásnak ható klip expozíciót is kap, ahogy a meg-nem-mutatott álomhölgy ajánlatot tesz Springsteennek. Sayles végig diegetikus hangot használ, az énekes nem tátog rá a saját dalára, maga a történet pedig rövid és szikár, de annál hatásosabb. Érdemes összehasonlítani Billy Joel egy évvel ezelőtt készült Uptown Girljével, ami körülbelül ugyanezt a sztorit dolgozza fel, csak az idiotizmus határát súrolva.

Nem igazán értem, hogy John Sayles hogyan volt képes ennyire ellentmondásos klippet rendezni a Glory Daysből. A szám ugyanolyan hasonlóan stadiumméretű szintidallamot használ, mint a Born In The USA, de a Glory Days már nem az Államokat énekli meg, hanem az álmokat. A dal főhőse - a klipben Springsteen játssza - egykoron jó baseballos volt, és most már csak a dicsőséges napjainak sztorijaiból él. Ezt Sayles csak nagyon kevés külön jelenettel illusztrálja, klipje nagyrészét a néha campbe hajló és mára már meglehetősen elavult divatú bárfellépés teszi ki. A köré forgatott jelenetek keserédesek, de az epilógusra már határozottan felemelőek: a protagonista a prológusban még egy deszkának dobálja a labdákat, az epilógusra már a gyereke üti el őket. Azok a boldog szép napok, amik aztán Sayles jóvoltából annyira nem is múltidejűek.