A ma kezdődő Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programjából minden nap ajánlunk egy-egy megtekintésre méltó filmet.

Ha az iraki volt az első háború, amit élőben közvetített a tévé, akkor valószínűleg a szíriai polgárháború az, amelyről még a lezárulta előtt a legtöbb dokumentumfilm készül. (A jelenidő sajnos indokolt, sehol nem látszik még a hét éve tartó „konfliktus” vége.) A fotósok, riporterek, filmesek kis túlzással egymásnak adják a kamerát a szó szerint rommá bombázott Aleppóban a saját életüket is kockáztatva. A legutóbbi említésre érdemes film, amely a magyar közönséghez eljutott, a tavalyi Verzión (is) vetített Aleppó, a végsőkig volt, amelyben a rendező-riporter egy civil mentőalakulat tagjait követte. A Watani, a hazám, ha lehet, még megrázóbb, hiszen egy négygyerekes család sorsát követi három éven át.

A rendezőnek nincs szüksége különféle dramaturgiai trükkökre, elég csak bekapcsolnia a kamerát, és hagyni, hogy a gyerekek meséljenek az életükről, miközben percenként csapódik be egy rakéta valahol a közelben. Annál beszédesebb momentum nincs, mint amikor a tíz év körüli kislány a beszélgetést megszakítva kielemzi, hogy pontosan milyen típusú bomba robbant fel épp két utcával arrébb. Ugyanilyen megdöbbentő pillanat, amikor már egy németországi kisvárosban a testvére elárulja, hogy egy kicsit hiányzanak neki a háború jellegzetes zajai. A film második felében láthatjuk azt is, ahogy a családfő halála / eltűnése után megpróbálnak új életet kezdeni a látatlanban is álomszerűvé idealizált Németországban. Ez az a nézőpont, amivel a híradók kétperces beszámolóiban, de talán még a komolyabb helyszíni tudósításokban sem találkozhatunk.

Azt, aki hallani sem akar a hús-vér emberekként bemutatott (leendő) menekültekről, mert megelégszik az egységes masszaként mozgó apokaliptikus fenyegetés rémképével, hiába is győzködnénk, hogy Marcel Mettelsiefen filmje nem a nézők érzelmi manipulálására utazik, nem háttérhatalmi megbízásból, nem egy agenda igazolására készült. A Watani, a hazám semmi mást nem tesz, csak premier plánba hoz pár emberi sorsot, és a többit a néző empátiájára bízza.