Filmvilág blog

Nyitott szemmel - Filmek az ukrán frontról

19. Verzió Filmfesztivál

2022. november 07. - filmvilág

mariupolis.jpg

Mantas Kvedaravičius (1976-2022) emlékére

A Verzió csaknem két évtizedes sikerének titka az, ami az idei fesztivál jelmondata: Égető témákról készült filmek, amik emberi történetek révén segítenek eligazodni az aktuális történések bonyolult útvesztőiben. Az idei év legégetőbb témájáról, az ukrajnai háborúról készült filmeket ajánljuk.

A háború kirobbanása előtti helyzet keresztmetszete a Florian szerint a végtelen (Olekszij Radinski, 2022). A sokoldalú - építész, festő, zeneszerző, hangszerkészítő, környezetvédő –, 89 éves Florian Jurijev múltját a Szovjetunió, jelenét pedig a korrupt ukrán közállapotok keserítenék meg. Ha hagyná. Önmagát ironikusan ellentmondónak, csakazértis-embernek vallja. Száműzöttek gyerekeként Szibériában nőtt föl, az 1960-as években „saját jogon” is 8 hónapra koncentrációs táborba zárták absztrakt művészet visszaeső elkövetése miatt. Irkutszki, moszkvai és kijevi tanulmányait követően 1956-1976 között a „Kijevprojekt" főépítésze volt, ekkor tervezte a film másik „főszereplőjét”, a Technikai és Gazdasági Információs Oktatóközpontot, azaz a Repülő Csészealjat is.

A mára leromlott, elhanyagolt épület mellett hatalmas építkezés zajlik, az UFÓ-t összedőlés fenyegeti. Hosszas utánjárás, hatósági mismásolás után derül fény arra, hogy maga Vagif Alijev vetett szemet rá. Az építésbiznisz ízére Trump hatására ráérzett oligarcha úgy gondolta, az emblematikus épület remekül mutatna bevásárlóközpontjának bejárataként. Láss csodát, Alijev hajlandó szóbaállni Floriannal, még a kiállítására is elmegy, ahol arrogáns gúnnyal utasítja a film rendezőjét: „Filmezzen le a tanítómesteremmel!” Aztán türelmét vesztve színt vall: ”Megveszem az egész kiállítást, és kirakom a bevásárlóközpontomban.”

Florian csökönyös kitartással újra és újra fölkeresi a hivatalnokokat, sajtótájékoztatókon, előadásokon vesz részt. Előrehaladott rákja miatt versenyt kell futnia az idővel, s vérbeli ellenállóként elhatározza, addig nem hal meg, míg nem látja biztosítva az UFO sorsát. Egy tragikus esemény siet segítségére: a hivatali hanyagság eredményeként az építkezés következtében a víz alámosta az aszfaltot, sokan megsérültek. A felháborodás is hozzájárult ahhoz, hogy a rengeteg lefárasztó huzavona után 2020 októberében az UFÓ-t védetté nyilvánították. Jurijev egy év múlva, 92 évesen hunyt el.

florian_szerint.jpg
„A természet a színekkel üzen. A tundra a legszínesebb, és ahhoz, hogy túl tudj élni a tundrán, ismerni kell a színei üzenetét.” (fotó: Verzió.org)

Az eseménydús F@ck This Job (Vera Kricsevszkaja, 2021) a moszkvai apolitikus aranyifjúság kiváltságos tagjainak útját követi a rendszerellenessé válásig. A filmcím Timur Olevszkij tudósítótól származik, aki ezzel a felkiáltással kommentálta a sajtó számára is életveszélyes rendőri brutalitást 2014. januárjában, az első orosz invázió és a Majdan-forradalom idején. A rendező, Kricsevszkaja mottójában Jim Morrisont idézi: „Aki a médiát irányítja, az irányítja az elmét is”. A lebilincselő történetet szemérmesebb (?), direktebb (?) címmel is forgalmazzák, a Tangó Putyinnal Natasa Szindejeva menedzser, befektető, újságíró eddigi életútjának metaforája.

A bulizni mindig kész Natasa sikeres rádiócsatornát működtetett. A 2000-es évek elejének gazdasági föllendülése politikai nyitottsággal párosult, nemzeti büszkeségtől könnybe lábadt szemmel örültek Medvegyev hatalomra kerülésekor: „Ezt nézzétek, amerikaiak, milyen elnökünk van!” 2008-ban férjével, a bankár Szása Vinokurovval létrehozták a Dozsgy / Rain médiaholdingot. Natasát a politika nem érdekelte, harsány pink televíziós csatornáját az átlagember szórakoztatására szánta. 2010 áprilisában indult az élő adás, melynek a filmet jegyző Vera producerként maga is részese volt. A siker bizonyítékaként maga Medvegyev is meglátogatta a a stúdiót. Natasa szupersztárként kezelte a politikust, viszonyuk közvetlenségére vallott, hogy az elnök privátim kifejezetten ócsárolta a hivatalos médiát.

A profi tévés Vera a politikához való törleszkedésként értékelte a PR-eseményt, kilépett a csatornától. Natasa számára a fordulópontot a 2011-es decemberi parlamenti választási csalások jelentették. A Dozsgy tudósított az azt követő tüntetésekről, a Nyemcov-vezette tiltakozásokról, a politikus meggyilkolásáról. Vera ekkor visszatért, s elkezdte forgatni dokumentumfilmjét Natasáról és csapatáról. Gromov, Putyin elnöki kabinetjének vezetője nyíltan megfenyegette őket: ha továbbra is „az USA hazugságait” terjesztik, tönkreteszi a csatornát. A Dozsgy nem hátrált, ezért kikerült az előfizetői csomagokból, majd letartóztattak munkatársakat, később betiltották a sugárzást, a netre költözésük után pedig napirenden voltak a kíbertámadások. Natasánál 2020-ban mellrákot diagnosztizáltak, átértékelte az életét, nagyobb teret engedett szenvedélyének, a tangózásnak. 2021-ben a propagandagépezet plakátokkal árasztotta el Moszkvát, melyeken „külföldi ügynök”-nek nyilvánították a csatorna munkatársait, 2022. márciusában pedig lekapcsolták a Dozsgy / TVRaint, mert tudósítottak az ukrán háborúról. 2022. júliusa óta Rigából sugározzák műsorukat, YouTube-on is elérhetők.

fuck_this_job.jpg
A csatorna nevének eredete: „Az eső nyáron hihetetlenül jó érzés.” Natasa mezítláb táncol az esőben a TVRain székház tetején. (fotó: Verzió.org)

Milyenek a háborús hétköznapok? Mantas Kvedaravičius Mariupolisa (2016) egy félmilliós városban mutatta meg, amit Szergej Loznica Donyeci történetekje (2018) játékfilmes eszközökkel a régióra kiterjesztve. A 66. Berlinalén bemutatott film litván alkotója Cambridge-ben szerzett doktorátust antropológusként, ami berlini interjúja tanúsága szerint a filmezési módszerét is meghatározta. A mindennapokra fókuszált a Donyeci-medence alján, a Krímtől keletre található városkában, ahol hajdan görögök éltek, 1948–1989 között pedig Zsdanov nevét viselte. A lakosok életritmusát a bombázások szabályozzák, de attól még  nevetnek, horgásznak, házasodnak, sőt zenélnek. Az alkotás vizuálisan gondosan megmunkált tisztelgés a város lakosai, kiemelten a költők és iparosok előtt.

Kvedaravičius 2022 márciusában tért vissza Mariupolba, amikor az orosz csapatok ismét megtámadták a várost. Április 3-án Vitalij Manszkij ukrajnai orosz rendező (Putyin tanúi; Gorbacsov. Mennyország, ő 2014, a Krím annektálása óta Rigában él), bejelentette, hogy Mantas Kvedaravičiust előző nap megölték. A litván média korábbi hírét  – a rendező autóját orosz rakéta találta el – az ukrán parlament emberi jogi biztosa, Ljudmila Deniszova módosította, eszerint az oroszok foglyul ejtették és lelőtték, majd az utcára dobták Kvedaravičius holttestét.

Az eredeti terv szerint a mariupoli színháznál akartak forgatni, ami a város fő óvóhelye volt, több száz embert temetett maga alá, amikor az oroszok lebombázták. Nem jutottak el odáig. Egy csodával határos módon épségben maradt baptista templomba szorultak a környék hajléktalanná vált lakóival együtt. A Mariupol 2 az ő mindennapjaik rögzítése. A bombázás, a lövöldözés folyamatos. A templom alagsorában várakoznak, istentiszteleten vesznek részt, néha beszélgetnek, többnyire hallgatnak, néznek maguk elé. Várnak. A kisebb tűzszünetekben kimennek fát gyűjteni a főzéshez, használható dolgokat keresnek a romok között. Sokkoló, amikor a kamera hosszan mutatja, hogy egy szétlőtt garázsból két férfi előbb kihúzza az egykori tulajdonos holttestét, majd nagy nehezen kicipel egy generátort. Nincs más választásuk, a generátor kell, a test mellett kell összeszerelniük és elhúzniuk az áramfejlesztőt. Egy középkorú férfi mutatja a háza helyén lévő krátert. Nagyjából 10 méter átmérőjű lehet, mindent romok borítanak. 32 évig dolgozott rajta, a nyárikonyhát tervezte felújítani. Éppen kitakarított. Nem maradt semmije.

mariupol2.jpg

32 év munkája romokban. (forrás: Verzió.org)

Férfiak mondják: a Szovjetunióban viszonylag jól éltek. Aztán jöttek ezek a „tisztességesek”, Janukovics, majd Porosenko, az a másik tökéletesen becsületes, meg „a mostani”, aztán itt a háború. „Talán nem kéne becsületes kormány. Minél becsületesebb a kormány, annál rosszabbul élünk” – vonják le a következtetést. Pár pillanatra intenzív piknik-érzésünk van, hiszen itt a tavasz, madárdal, lobog a tűz a téglákból rögtönzött tűzhelyen, gőzölög a kapros krumplileves, fedőt is találtak a romok között, még a étel illatát is szinte érezzük. Addigra már mi is hozzászoktunk a robbanások és lövések állandó dörejeihez. Aztán közelebb jönnek a ropogások, kirobbannak az ablakok. Egy férfi összefog két söprűt, úgy hatékonyabb. Romokat söpör, ne csikorogjon a lábuk alatt az üveg. Összegyűjtik a használható faanyagot. Életszünet, vagy hát ez az élet akkor most.

Amikor a templom készletei fogyatkozni kezdenek, a pap megkéri a menekülteket, próbáljanak más helyet keresni. Apatikus reakciók fogadják a bejelentést. Mindenki tudja, nincs hova menniük, de itt sem maradhatnak. Azt a filmes már nem tudta követni, mi lett a többiekkel, Kvedaravičiust meggyilkolták.

Hanna Bilobrova és a francia színész, vágó Dunia Sichov (Mariupol) rekordgyorsan megvágták az alig két hét alatt forgatott anyagot. A Cannes-ra véglegesített alkotás filmfoszlányok sora: gyönyörűen komponált képsorok és esetleges, dokumentáló képek váltogatják egymást. Bilobrova és Sichov kegyelettel kezelték a felvételeket, nem próbáltak többletjelentést adni a töredékeknek. A megőrzött kronológia, a hosszúra nyúló, sehova nem haladó, történés nélküli életképeknek köszönhető, hogy a Mariupolis 2 nézője maga is megérezheti az életveszélyben várakozás fárasztó, őrjítő unalmát. Amikor nincs miről beszélgetni, amikor a várakozáson kívül nincs mit tenni. Az egyetlen cselekvési lehetőség az, ha nem cselekszenek, meglapulnak. Az idő múlását még úgy is nehéz elviselni, ha nincs közvetlen életveszélyben az ember.

mariupolis2.jpg

A Mariupolis 2 bemutatója a 75. Cannes-i Filmfesztiválon. Nadia Turincev producer, Hanna Bilobrova rendezőasszisztens, Dounia Sichov vágó. (REUTERS/Eric Gaillard)

A televíziós felvételeken és interjúkon alapuló Mariupol. Unlost Hope (Maxim Litvinov) nem látható a Verzión, eddig csupán az ukrán televízió vetítette augusztusban. A film tényszerűen mutatja be a poklot, a harcokat, amelyben a város épületállománya szinte teljesen megsemmisült, a civil áldozatok száma pedig meghaladta a tízezret.

 

Mariupol. Unlost Hope (Maxim Litvinov, 2022)

Ruslan Fedotov a Távol 27 percében Andrejjel és Aliszával ismertet meg. Átlagos tinédzserek, gondolhatjuk, profin alkusznak a zsibvásáron, állandóan a telefonjukon lógnak. Igaz, Andrej kicsit furcsa, mert korát messze meghazudtoló türelemmel foglalkozik a kisgyerekekkel, akik háborút, bombázásokat rajzolnak. Hiányzik az apukájuk, mert őket nem engedték ki az országból. A „Te mit keresel itt?” kérdésre Andrej elmondja, azért jöhetett el, mert még csak 16 éves. Aztán telefonál Andrej anyja. Igen, jól vannak. Igen, mondja Andrej, látták a bombázásokat, a rombolást. Az nem ugyanaz, mondja Harkivban maradt anyja, mint benne élni, és hazavárni a férjét, aki a megélhetés miatt éppen taxizik. Andrej újrafestett műanyag katonafigurákkal performanszt készít a Sziget bejáratánál. A legtöbben szimpátiával reagálnak, a külföldiek fotózzák, egy középkorú férfi viszont válogatott trágárságokkal követeli: „Magyarországon ilyet ne engedjenek meg! Tűnjenek innen a pxxxba!” A járókelők csöndes hangon érvelnek, Andrej sem megy bele a vitába, egy idő után az ordítozó férfi is lecsillapodik. Andrej és Alisza megfestik azoknak a portréit, akik Harkivban rekedtek, s a metróból is kiszorultak, mert a metró jár, de az ő lakásukon attól még nincs ajtó.

tavol27.jpg

Boronyák Rita

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr6617972062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása