Az uralkodó közállapotok karcosabb vizsgálata komoly adóssága a kortárs magyar filmgyártásnak. A téma óvatos kerülgetése egy ennyire hisztérikusan átpolitizált országban nyilván érthető, mégsem megoldhatatlan feladat. Ahogyan az Aranyélet sikere is mutatja, a közönség kimondottan igényli az effajta direkt megközelítéseket, a balkáni abszurdon és a szimbolikus megoldásokon túlmutató realisztikusabb állapotrajzokat.
A műfaji minták és a kritikusabb kórképek ráadásul olyannyira jól megférnek egymás mellett, hogy képesek jótékonyan felerősíteni még a legalapvetőbb sablonokat is. Kostyál Márk első filmjével tökéletesen érzett rá, hogy a hazai közönségben komoly indulatok forrnak, ha a társadalom aktuális állapota kerül szóba. A Kojot a magyar ugar lefojtott frusztrációit a western klasszikus alapmotívumaival próbálja összeháziasítani és bár végül nem jár sikerrel, igen komoly részeredményeket mutat fel.
A civilizációból a vadonba vetődő és az ősi törvényekkel szembesülő hős átváltozása az amerikai honfoglaló mítosz fontos alapeleme. Kostyál ötletesen használja ezt a sémát a főváros-vidék ellentétpárjára: a nagyapja vidéki telkét megöröklő Misi a lélekölő, elpuhult nagyvárosból a romlatlannak tűnő vidékre utazik, hogy aztán az idill mögül előbukkanó rögvalóság igazi férfit faraghasson belőle. A helyi potentát ugyanis szeretné megvárásolni a földdarabot, majd amikor hősünk nemet mond, egyre erőszakosabb eszközökhöz folyamodik. Az öntelt földesúr és az igazát védő hős univerzális konfliktusa a magyar mutyi és korrupció motívumaival gazdagodik és végül jellemtorzító erőszakba fut ki.
Dühből alkotni akkor igazán hatásos, ha a kitörő energia felülír mindent. A Kojot mélyén ott lüktet az indulat, csak valahogy sosem robban ki igazán. A punkos minimalizmus helyett Kostyál a kacskaringósabb, jóval barokkosabb utat választja és a fentebb említett történetvázat mindenfélével túlterheli. A hivatal és a kisember találkozása, a falusi hatalmi hierarchia vagy a kőművesek világát bemutató, gyakran groteszkbe hajló kitérők még rendben vannak, a férjét követő feleség vészesen alulírt karaktere, a tej köré épített termékenység-vonal vagy a többszörösen elnyújtott befejezés már inkább szétzilálják és eltérítik a történetet.
Kostyál mintha nem tudott volna dönteni, véres, éjfekete vígjátékot vagy humorral fellazított macsó erőszakfilmet forgat. Nem mindig világos, a csendes, erős férfi ősöreg ideálját karikírozni vagy isteníteni szeretné a rendező, és ez furcsa kettősség még az olyan jelenetek irányát is eltéríti, mint a belassított akciójelenetek. A főszereplők döntései ugyanúgy nincsenek kidolgozva, mint a központi konfliktust jelentő svéd befektetők szándékai vagy a személyükkel kapcsolatos különös geg a finálé előtt. A kisebb-nagyobb következetlenségek csak még jobban kidomborítják a felesleges kitérőket és furcsa hangsúlyváltásokat, a film így kissé kaotikusnak hat.
A széttartó szálak ellenére a Kojot korántsem érdektelen, sőt, több szempontból is rendkívül figyelemreméltó, egyenesen hiánypótló alkotás. Az indaként fojtogató hatalmi összefonódások történetszervező elemmé emelése mellett ha csak a háttérben is, de felbukkan például a házasságon belüli nemi erőszak itthon még mindig agyonhallgatott problémája. Kostyál nem nézi le a vidéket, de a romantikus túlzásokat is kerüli, a színészválasztása pedig egyenesen hibátlan.
A Kojot figuráit nagyrészt határon túli művészek keltik életre, akik az érezhető rutinjuk ellenére is friss arcnak számítanak a hazai vásznakon. Különösen a főgonoszt alakító Kovács Frigyes energiája, Bocsárszky Attila sörszaga és Orbán Levente csendes izzása emlékezetes, de gyakorlatilag a teljes gárdát felsorolhatnánk, mindenki kiválóan oldotta meg a nem feltétlenül könnyű feladatot. A filmből áradó düh nagyon rendben van és az irány is remek, így az erős pillanatok mellett a kissé keserű szájízt épp az okozza, hogy a Kojot könnyedén akár zseniális is lehetett volna.
