Asterix
A kis növésű, szőke bajszú Asterix és a nagydarab, kövér, kék-fehér csíkos nadrágú Obelix a képregényirodalom egyik legismertebb párosa lett. Ők jelképezik Bretagne, a francia partokhoz sodródott talpalatnyi Írország különc, lázadó kelta lelkületét, miközben a képregényirodalom „legfranciább” hőseivé magasztosodtak. Persze, ha tekintetbe vesszük, hogy a rómaiakat leckéztetik minden epizódban, akkor a kicsiny gall falu a birodalmiság ellenpólusa.

1959 óta franciák generációi nőttek fel René Goscinny és Alberto Uderzo képregényén, amely a római seregeknek utolsóként ellenálló gall falu lakosairól és csodás varázsitalukról szól. Ebben az évben jelent meg a Pilote című hetilap, benne a két bátor gall, Asterix és Obelix történetével. Goscinny ekkor már befutott képregényszerző volt: sok próbálkozás és csalódás után állapodott meg a Tintin magazinnál, ahol egyebek között későbbi elmaradhatatlan rajzolójával, az olasz bevándorló származású Uderzóval dolgozhatott együtt.

Goscinny a Julius Caesar vezette, és jócskán túlértékelt galliai hadjáratból merített ihletet új figurájához. Bizonyos értelemben érthető volt, hogy a francia (pontosabban franciaországi) történelem eme korai időszakához nyúlt vissza, hiszen a 20. század eleji francia történelemkönyvek magától értetődő természetességgel írták le az „őseink, a gallok” fordulatot, a nemzeti önérzet felkeltésére. Mint Hahner Péter történész írta, a gallok valószínűleg azért lehettek alkalmasak a franciák őseinek szerepére, mert a kelta-gall kultúrának nem volt köze sem a németekhez (mint a germán eredetű frankoknak), sem a katolicizmushoz (mint a Rómából kisarjadt latin civilizációnak). Márpedig a III. Köztársaság vezetői nemcsak németellenesek voltak az 1870-71. évi porosz-francia háborút követően, hanem antiklerikálisok is. Noha a galloknak annyi közük volt a középkori franciákhoz, mint a hunoknak a magyarokhoz, vagy még annyi sem, de mindmáig a gallokkal azonosítják a franciák elődeit. Ebben az emlékezési folyamatban Asterix és társai nagy szerepet játszottak. Ritka eset, amikor egy képregény alakítja a nemzeti emlékezetet, és a rajzfilmsorozat révén elterjeszti azt más országokban is.

Goscinny a gall falucskát Bretagne-ba helyezte, amely mindmáig külön világ, dacára annak, hogy a 15. század végén a francia király feleségül vette a bretagne-i hercegség gazdag örökösnőjét, Bretagne-i Annát. A bretonok féltékenyen őrizték és őrzik ma is különállásukat, amelynek alapja egyre kevésbé a nyelv (minthogy a breton is, sajnálatos módon, a falvakba és a magánéletbe szorul vissza), mint inkább a kelta identitás és műveltség.

A francia forradalom idején a köztársaság fel akarta számolni a tartományok különállását, és erővel törekedett az állam és egyház szétválasztására. Válaszul a bretonok még jobban ragaszkodtak önálló, a franciáktól elütő hagyományaikhoz, és a katolicizmushoz. A köztársasági erőszak, a jakobinus diktatúra terrorja megerősítette a breton lakosság többségének katolikus és „csakazértis” királypárti érzelmét, és a tartomány lakosságát tartósan a konzervatív táborba sodorta. A facipős, fehér kokárdás, királypárti felkelő, a kiegyenesített kaszájú huhogó éppolyan popularizált partizánfigura Bretagne-ban, mint a sastollas, hiúzprémes, erdőn-mezőn bujdosó kuruc a Felvidéken vagy az ecsedi láp táján. Ő a francia Ellenálló archetípusa, Jean Chouan, a bretagne-i fél-zsivány, fél-gerilla, afféle breton Rózsa Sándor. Logikus volt tehát, és egyúttal humoros, önkritikus megoldás, történelmileg pedig hihető, hogy Goscinny Bretagne rengetegeibe helyezte a gall falut.

A faluban mindenkinek a neve x-re végződik (ahogyan római ellenfeleiké us-ra). A falu lakosai egyenlők, leszámítva a különválasztott politikai és szakrális hatalom megtestesítőjét, azaz a pajzsra emelt vezér, Hasarengazfix és a druida, Csodaturmix személyét. Utóbbi a csodaszer titkának tudója, amelytől a gall harcosok rövid időre olyan erősek lesznek, hogy puszta kézzel elbánnak a rájuk törő rómaiakkal. Hasarengazfix „politikai” hatalma szinte névleges. Veszély esetén Csodaturmix varázsitalához és Asterix-hez fordul. A gallok fejlett politikai érzékét mutatja, hogy látszólagos passzivitása ellenére nem fordulnak Hasarengazfix ellen. A megosztott hatalom, a politikai és szakrális (mágikus) harmonikusan kiegészíti egymást.

Az emberi kultúrákban mélyen gyökerezik az idegentől való félelem. Ennek egyik megnyilvánulási formája, hogy az „idegent” műveletlennek, vadnak, erőszakosnak, majdnem fél-állatinak tartják. A rómaiaktól származó „barbár” kifejezés eredetileg olyan embert jelölt, aki nem beszél se latinul, se görögül, tehát hiányzik belőle az alapvető műveltség. A „civilizált” és „barbár” szembenállásának humoros átértelmezése adja az Asterix történetek alapját, és Goscinny remekül játszik ezzel a „barbár-római” ellentétpárral. Ezek a gallok összetartóak és szabadságszeretők. Jellemvonásuk a spontaneitás és függetlenség, amely szembeállítható a képregényben bugyutának ábrázolt római legionáriusok drilljével. Olykor persze a gallok is felöntenek a garatra, hiszen mértéktelen nagyivók (ahogyan már Julius Caesar is jellemezte őket háborús művében, a Gall háborúban), és ilyenkor verekedésig fajul a dínomdánom. Asterix falujában leginkább a halkereskedők a verekedések kezdeményezői, főleg Messesaglix, de időnként az aggastyán Sokadikix fiatal, szép felesége körül zajlik a küzdelem (ő olyan, mint Törpilla a Hupikék törpikékben, majdnem minden férfi szerelmes belé).

Mint minden képregényben, az Asterix-ben is kerestek politikát. A gallok és rómaiak ábrázolását egyesek arra vezették vissza, hogy a rajzoló, Uderzo, akinek szülei Mussolini Olaszországából emigráltak, a fasiszta rendszer iránti ellenszenvét vetítette ki a militaristának, ám bugyutának ábrázolt rómaiakra. Amikor a hatvanas években a vietnami háború folyt, sokan az amerikai hadsereg civilek elleni atrocitása elleni tiltakozásként fogták fel a képregényt, amelyben a helyzet megfordult: a gall „civilek” verték meg az imperialista gőgtől felfuvalkodott római légionáriusokat. Sokan idegengyűlölettel vádolták meg a képregényt, amely sztereotípiákat vetít vissza az ókorba: a svájciakat anyagiasnak, a korzikaiakat nyersnek és bosszúállónak, a gótokat (germánokat, tehát valamiképp a németek őseit) barbárnak – még a gallokhoz képest is faragatlannak – ábrázolja.

A képregény és a belőle készült rajzfilmsorozat, illetve a mozifilm remekül rájátszik a gall és római kultúra közötti különbségre, amelyet fel is nagyít (dehát, természetesen ezért mese). Asterix és Obelix eljutnak a világ több pontjára. Természetesen átlátogatnak brit atyafiaikhoz, akik abban lelik örömüket, hogy forró vizet hörpölnek (nem lévén az ókorban még tea), ezért még a rómaiakkal folytatott csatát is képesek abbahagyni. Obelix építi a menhireket, és Egyiptomban járva letöri a szfinx orrát. Még Amerikába is eljutnak (aminek szintén van némi kelta mitologikus alapja, hiszen a britanniai kelták közül Brán királyfiról és Máeldunról is feljegyeztek hasonló túrát a nyugati vizeken túlra, és ugyebár Asterixék is kelták). Találkoznak a vikingekkel, a gótokkal (az ő szövegeiket a szerző gót írásban írta), a hunokkal, és persze olykor Rómába is eljutnak.

A mozifilmek sajnos nem képesek visszaadni Asterix világát. Bár itt is utalgatnak a gall és római kultúra, életstílus közötti különbségre. Például amikor Caesar megjelenik a csata közepén, fején a győztesnek járó babérkoszorúval. Mire Obelix és Asterix összesúgnak, vajon ki lehet ez az ismerős arc. Obelix odakiált Caesarnak: „Hé, te azzal a gyümölccsel a burád körül.” Caesar megdöbbenve fordul tisztjéhez: „Ezek a gallok tényleg vademberek.” A második mozifilm, a Kleopátra küldetés már végtelenül bugyutára és erőltetettre sikeredett, pedig az ötlet (Kleopátra építésze a varázserőről híres gallok segítségét kéri) szellemes lenne. Ám az alkotók beáldozták a történetet a legrosszabb humortípus kedvéért: a más filmekre tett utalások, gyenge helyzetkomikum és korántsem vicces beszólások mellett a mese finom intellektualizmusa elsikkadt.

Hupikék törpikék

1958-ban jelent meg a Smurfok című képregény, amely egy kék színű, fehér nadrágos törpefaj mindennapjait és a gonosz mágus, Hókuszpók ellenük irányuló ármánykodását mutatta be. Az erdő mélyén gombaházakban lakó emberformájú törpöket a belga Peyonak, eredeti nevén Pierre Cullifordnak köszönheti a világ. 1981-ben a törpök a mozivászonra léptek, a Hanna-Barbera stúdiónak köszönhetően. A legenda szerint Fred Silvermannek, az NBC tévécsatorna igazgatójának, pontosabban az ő kislányának köszönhető a hupikék törpikék megismertetése az Egyesült Államokban. Silvermann vett egy kék törpikét ábrázoló babát a lányának a hosszú repülőúton, és annyira megtetszett a törp a kislánynak, hogy megkérte Hannát és Barberát, filmesítse meg a kék törpök életét.

A törpuniverzum némileg hasonló az Asterix-világhoz: a törpöket is magasan fejlett közösségi kohézió, szolidaritás, természetközeliség és mélységes szabadságvágy jellemzi. A szabadságra utal állandó viseletük, a frígiai sapka, ez a hálósapkához hasonló fejfedő, amely az ókori Rómában a libertinusok, azaz felszabadított rabszolgák ruhadarabja volt, majd a francia forradalom divattá tette. A törpök frígiai sapkája fehér, vezetőjük, Törpapa kivételével, aki vörös színű fejfedőt kapott. A történet egy „mitikus” középkorban, a népmesék „hetedhétországon túli” királyságában játszódik, és eredetileg egy ifjú lovag és csatlósa történeteként indult, akik útjuk során találkoznak az erdők kék színű kedves lényeivel. Egy idő után azonban a mese a törpök körül kezdett bonyolódni, és Peyo mellékszereplőből protagonistává léptette elő őket, majd megalkotta a gonosz Hókuszpókot, a törpnemzet ősi ellenségét.

Ahogyan a gallok, a törpék élete is a természetről, a szabadság és függetlenség szeretetéről, valamint a közösségi kohézió megtartásáról szól. Gyakran ér véget a mese azzal a jelenettel, hogy a törpök egymás kezét fogva egy hatalmas tábortűz körül táncolnak. Egyformán kék színük és fehér sapkájuk-nadrágjuk az egyenrangúságra utal, csak Törpapa emelkedik ki közülük, akinek személyében némely kritikusok a „puha diktátori” hatalmat látják megtestesülni. A törpök világában egyesek a szocialista utópiát látják: nincsenek valódi nevek, a társadalom nyomasztóan harmonikus és idilli (úgyhogy szinte várjuk Hókuszpókot, hogy végre izgalmat vigyen a törpök életébe, és színt a mesébe), mindenki a saját kijelölt feladatát végzi (elnevezésük általában valamilyen módon utal a végzett foglalkozásra), és egy vezető mondja meg, ki mit csináljon. Az élet olyan, mint egy irányított demokráciában: elvileg mindenkinek van döntési jogosultsága, valójában a végső szót Törpapa mondja ki, akinek autoritását az életkor, azzal egyenrangú bölcsesség, valamint a varázstudományban való jártassága támasztja alá.

Minden törp csak azzal foglalkozik egész nap, ami a hajlamainak megfelel, és amivel legjobban képes szolgálni a közösséget: főz, fest, varázsitalt kotyvaszt, fát vág, és áfonyát gyűjt. Nem csoda, hogy néhány rajzfilmkritikusnak a falanszter, azaz Charles Fourier utópiája jutott eszébe. Fourier közös lakó- és munkatelepeket vizionált, ahol megvalósulhat az együttműködésen alapuló társadalmi modell, amely kizárja a versenyt, a kizsákmányolást. A falanszter a tökéletes világ, amelynek lakosai egyenrangúak, a munka és a játék egybeolvad, és mindenki munkája szerint részesedik a javakból. Első ránézésre a törpök társadalma tökéletesen megfelel ennek az utópiának. Nincs pénz, nincs kizsákmányolás, mindenki egyformán öltözködik, a munka az öröm forrása. Pihent elméjű kritikusok a szocialista, marxista, sőt sztálinista ideológia propagálásával is vádolták a Hupikék törpikéket. Ám a legmesszebb Antoine Buéno francia író ment, aki azt bizonygatta Kis kék könyv című művében: a törpök társadalma a fajilag tiszta nemzetiszocialista társadalom modellje. Érvelése szerint a kék szín az „árja” társadalom szimbóluma, és Törpilla szőkeségében az árja nőideált látja viszont.

Törpapát egy diktátornak látja, aki ugyan „jó” diktátor, de mégiscsak egyszemélyi vezető. Egy ízben, amikor Törpapa távol van, egy törp kísérletet tesz a nyílt egyeduralom bevezetésére (a rajzfilmben Okoska, a képregényben egy másik törp), és királlyá kiáltja ki magát. A törpök előbb lázadoznak, majd sorra elfogadják az új rendet. Főleg miután Törperős, az izomagyú törp, aki a leghangosabb ellenzéki volt, némi privilégium fejében behódol az újdonsült királynak. Hamarosan Töperős vezetésével megszerveződik a lándzsával felfegyverzett karhatalom, és a király ellenfelei (a képregényben Okoska) tömlöcbe kerülnek, lábukon vasgolyóval, a fehér helyett fekete-sárga csíkos sapkában és nadrágban. Összeesküvés kezdődik, majdnem harcra kerül sor, de szerencsére Törpapa hazatér, és helyreáll a rend és a béke.

Gyakorlatilag négyen lógnak ki valamelyest a falanszterien egyszerű törpközösségből, és bizonyos mértékig a békés, passzív ellenállás négyféle lehetséges útját jelenítik meg. Okoska, aki hatalmas szemüvegével állandóan valami bölcsességet akar mondani, de rendre belefojtják a szót, és elhajítják. Ügyifogyi, aki másként, mint Okoska, de szintén a referencia-szerepet tölti be: ő a szerencsétlen, de jólelkű, segítőkész törp, akit a többiek éppen ügyefogyottság miatt hagynak békén. Dulifuli állandó duzzogásával és „utálom” kezdetű mondataival válik ki a törpök közül. Ő a maga részéről mindig leszögezi, hogy utálja ezt és azt – mindig azt a személyt vagy jelenséget, amelyről éppen a többiek beszélnek. Ő azzal tüntet kívülállása mellett, hogy nem hajlandó eljátszani a megértőt. Tréfi a „clown”, a bohóc figuráját kelti életre. Ő állandóan meglepetéseket eszel ki társainak, és általában ezek azzal érnek véget, hogy a meghatódott törp kinyitja az ajándékot, amely felrobban. Tréfi, a csínytevő bohóc-törp nevetve száguld el, maga után hagyva kormos fejű áldozatát. Az Értelmiségi, a Balfácán, a Mizantróp és a Bohóc karaktere egytől egyik megtalálható minden közösségben, és mindegyik a maga módján a kívülállást szimbolizálja.

Hogy mi a két képregény varázsa? Talán az, hogy olyan elképzelt közösségeket ábrázolnak, amelyek nem léteznek, nem létezhetnek, de szíve mélyén minden gyerek (és felnőtt) szívesen lenne ilyen közösség tagja. Ahol idilliek a viszonyok, és a felfordult rend hamar visszatér a régi kerékvágásba. Csak sajnos a valódi társadalmak bonyolultabb módon működnek.         

Paár Ádám