Az állandósult krízishelyzetek idején sajnos könnyedén elsikkadnak az olyan lelkesítő események, mint mondjuk a New Horizons elképesztő küldetése. A konstanssá váló politikai, gazdasági és pénzügyi válságok, a klímaváltozás vagy a menekültek okozta aggodalmak lappangva állandósulnak, aprócska hírré degradálva, hogy néhány embertársunk összerakott egy fémdarabot és elküldte a 4,3 milliárd kilométerre keringő Plutóhoz néhány fotóért. Lássuk be, ez azért egészen lenyűgöző és talán sokkal fontosabb annál, hogy éppen mitől kell félni vagy kit is kell gyűlölni. A csillagok felé tekintő, nagy dolgokra hivatott emberiség motívuma kissé talán demagóg és közhelyes, az ismeretlen meghódítása mégis egy megunhatatlan, abszolút jóindulatú és felemelő mese. A tudományos-fantasztikum e megkerülhetetlen mítoszát mostanában Hollywood is újra felfedezte magának: a Gravitáció és a Csillagok között után a Mentőexpedíció is hitet tesz az emberi szellem nagysága mellett.
Amennyire kézenfekvő, olyannyira zseniális a film alapjául szolgáló könyv, A marsi alkotói koncepciója. Andy Weir fogta a nyugati empirikus-pozitivista világnézet klasszikussá nemesedett dicshimnuszát és Robinson Crusoe idealisztikus esetét lehengerlő leleményességgel aktualizálta. A Marson ragadt “hajótörött” és az őt megmenteni igyekvő csapat története egyszerre szólítja meg a bennünk szunnyadó, messzi tengerekre és ismeretlen tájakra vágyó felfedezőt, a tudományért rajongó kockát és a túlélési praktikákért, a katartikus küzdelemért rajongó nézőt. Hősünk eszét, kitartását és elhivatottságát látva Bear Grylls és Angus MacGyver nyugodtan nyugdíjazhatják magukat. Itt nem holmi kígyóból kell vizeletet inni, hanem minden molekulányi vízért és oxigénért keményen meg kell küzdeni.
Bár mostanában nem nagyon jött ki neki a lépés, de Ridley Scott nyilván ismeri és érti a műfajt. A veterán rendező most szerencsére nagyon ráérzett a könyv hangulatára és iszonyúan elkapta a fonalat. A Mentőexpedíció azon kevés kortárs attrakciós mozik egyike, ahol a látvány nem ül rá a sztorira, azaz a lélegzetelállító képek tényleg az elbeszélést szolgálják és nem fordítva. A 77 éves director biztos kézzel tartja egyben a filmet és rutinosan teremt egyensúlyt a vizuális kényeztetés, a kötelező hollywoodi klisék és az alapmű izgalmas példabeszéde között. Bár a forgatókönyv kilúgozza kicsit a regény tudományos problémáit és inkább a magányos űrhajósért küzdő csapatot tolja előtérbe, a könyv erősségei gond nélkül kerülnek át a vászonra. A régebben neonfényes laborokban senyvedő pattanásos fizikusok és balfék köpenyekben parádézó botanikusok irigyelt szuperhősökké válnak. Itt a tudás a fantasztikus képesség, a NASA pedig a legmenőbb hely a Földön. A folyamatos forráshiánnyal küzdő Űrhajózási Hivatal kiválóan ért a marketinghez, így korántsem véletlen, hogy épp a Mentőexpedíció premierje előtt néhány nappal találtak vizet a Marson. Ridley Scott egy erős imázsfilmmel támogatta őket, amivel egyébként semmi baj sincsen. Klasszikus win-win szituáció, ahol végül mindenki jól jár.
A következetesen képviselt optimizmus és a heroikussá növesztett, a sok igazságtalan sztereotípia után kárpótolt stréberek mellett megbocsátható a valódi dráma elhagyása, a cukros hurráoptimizmus és még a kisebb-nagyobb következetlenségek is beleférnek (maga Bourne se tudna háttal leemelni egy ötszáz kilós fémdarabot). Bár a regény akkurátusan végigvitt problémamegoldásai felhígulnak, a főhős pozitív szemlélete, illetve az érte dolgozó tudósok és mérnökök ösztönös összefogása kellő feszültséget pumpál a történetbe. A Mentőexpedíció azért remek sci-fi, mert ebben a fikcióban egészen természetesnek tűnik, hogy a Marson már a harmadik expedíció méricskéli a homokot. Ha baj van, az egész világ összefog, Mark Watney és társai pedig tényleg olyan figurák, akiknek csak szurkolni lehet.
Az évtizedes rendezői tapasztalat, a szemkápráztatás és a jó forgatókönyv nyilván elengedhetetlen a sikerhez, de ezt a meccset Scott a tökéletes színészválasztással nyeri meg. Igazi all-star gárdát kapunk, ahol még a legkisebb szerepekben is olyan tehetségek bukkannak fel, mint Kate Mara, Michael Peña vagy Aksel Hennie. Jessica Chastain most is katonásan érzékeny, Kristen Wiig látványa mindig üdítő, Jeff Daniels meg mintha egyenesen a NASA vezetésére született volna. A legkényesebb feladat persze Matt Damonra hárul, aki a játékidő nagyobb részében kénytelen rögzített kamerákhoz beszélni. A szomszéd fiús sárm most sem hagyja cserben, és végül még azt is gond nélkül elhisszük neki, hogy botanikusnak lenni valójában igen király dolog. A legkellemesebb meglepetést mégis Sean Bean felbukkanása jelenti. Nemcsak a “vajon végre túléli-e a filmet?” végig a fejünk felett lebegő kérdése miatt izgulunk érte, de a film legütősebb poénját is ő mondhatja el. A magyar nézőre ráadásul extra élmények is várnak: a kínai űrközpontot alakító Ludwig Múzeum előtt még a csepeli HÉV is cameózhat egyet.
Ennyi pozitívum után nem igazán világos, a stúdió illetékesei miért nem bíztak az eredeti címben és miért vétózták meg A marsi kifejezést. Igaz, a vörös bolygón játszódó mozik mostanában rendre elhasaltak, de elsősorban azért, mert nem voltak különösebben jók (a választott cím ráadásul pont a harmatgyenge Mars-mentőakciót juttathatja a néző eszébe). Scott filmje fényévekre van a kevésbé sikerült elődöktől és úgy általában a középszertől is. A Mentőexpedíció egy rendkívül derűlátó, kimondottan szórakoztató sci-fi, a szó abszolút pozitív értelmében. Ha néhol talán hollywoodiasan csöpögős is, ezekben a krízisek sújtotta időkben kimondottan kellenek az efféle megerősítő mítoszok. A film épp azért ér célt, mert a figurákból áradó lelkesedés könnyedén átragad a nézőre. Néha olyan jó lett volna felpattanni és hangosan felkiáltani, hogy ez bizony “science, bitch!”
