„Így kezdődött!” – Az alábbi szöveg 2005. május 8-án jelent meg a Sokk Magazin hasábjain. Akkor még nem gondoltam, hogy békaemberekkel fogok találkozni egyszer majd könyvet írok Lucio Fulciról, egyszerűen csak érdekelt néhány (horror)filmje, amelyek aztán meglepően színvonalasnak és érdekesnek bizonyultak, ezért leírtam róluk pár dolgot – néhány szükséges javítástól eltekintve szó szerint az alábbiakat. Bár ezekkel a sorokkal ebben a formában már nem értek 100%-osan egyet, úgy gondolom, érdemes ismét közreadni őket, már csak azért is, hogy felhívjam rá a figyelmet: jóval több van ebben a témában, mint hinné az ember. Hogy pontosan mi, és hogy mennyiben tér el a mai véleményem a 9 évvel ezelőttitől, kiderül A modern horror mesterei: Lucio Fulci & George A. Romero című kötetben olvasható monográfiából. – OD
A halottak is spagettit esznek 1.
Lucio Fulci zombitrilógiája: Zombi + A pokol hét kapuja + Zombik városa
A Sikoly hatására újra eszmélni kezdő horror az utóbbi években szerencsésen megszabadulni látszik a Kevin Williamson-féle önreflektív poénkodások sorozatától. Az eredeti ötletek hiányát mostanában egészen máshogyan próbálja orvosolni a mainstream horrorszakma: egymásnak eresztik a különböző franchise-okat (Freddy vs. Jason, Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen), vagy egyszerűen csak feldolgoznak valami régi klasszikust, amelyre eredeti formájában úgyis csak a rajongók emlékeznek (pl. Texasi láncfűrészes mészárlás).
A feldolgozási láz hamar elérte az olyan fakuló hírnevű horrorgurukat is, mint amilyen az olasz Dario Argento vagy az amerikai George A. Romero. Míg közös dobásuk, a társadalmi horrorszatíra alapműve, a Holtak hajnala feldolgozásként is nagyon sikeres, addig a nagy nevek árnyékában tengődő sok kisebb mester talán sohasem kapja meg azt az elismerést, amelyet egyébként megérdemelne.
Lucio Fulci neve a nagyközönségnek nem sokat jelent, a horrorrajongóknak azonban kultuszfigurája, életművének darabjai mellett nem lehet szó nélkül elmenni, sőt, a „b-kategóriás Dario Argento”-nak is nevezett olasz rendező fő művei, különösen A pokol hét kapuja és a Zombi egyes rajongók szerint műfaji csúcspontok.
Fulci nevével leginkább a „trash”, a „gore” és az „exploitation” szakkifejezések kapcsán találkozhatunk, jogosan. Ennek ellenére hosszú pálya állt már mögötte, amikor megrendezte első „durva” horrorját, az 1979-es Zombit. A többek közt musicalek, vígjátékok, giallók és westernek tömegét dirigáló Fulci véletlenül került a projektbe, amely meghozta számára a kései sikert.
Az olasz filmesekre különösen jellemző tudathasadásos szakmai állapot alól nem kivétel Fulci sem. A „csizmalakó” színészek, operatőrök, rendezők pályáját megvizsgálva feltűnő, hogy sok b-(c-, d-... z-) filmes híresség a világ legünnepeltebb rendezőinek munkatársaként kezdte pályáját. Például a Fellini Satyriconjában Minotauruszként feltűnő Luigi Montefiori később George Eastman néven – a mellesleg Jean Renoir mellett is dolgozó – Joe D’Amato (Aristide Massaccesi) operatőr/író/rendező (pornó-)horrorjaiban alakított kannibálokat, zombikat, esetleg ezek kombinációját (ld. az önnön belsőségeiből lakmározó őrült görögöt D’Amato hírhedt klasszikusában, avagy hogyan lesz valaki Minotauruszból Antropophagus).
Így igazán nem meglepő, hogy a filmes vérontásairól elhíresült Lucio Fulci eredetileg Luchino Visconti tanítványa volt, akinek szimpátiáját azzal nyerte el, hogy a felvételin egy kérdésre válaszolva nyíltan kijelentette, a mester Megszállottság című klasszikusában egyértelmű Jean Renoir-„nyúlásokat” vél felfedezni.
A szamárlétra megmászása során Fulci az olasz kommerszfilm olyan jeles képviselőivel dolgozott együtt, mint Steno, Sergio Leone, Sergio Corbucci vagy Mario Bava, és pályája is az utóbbiakéhoz volt hasonló sokáig (…) Olcsó, megbízható szalemberként számtalanszor dolgozott együtt Totóval (pl. rendezői debütjében, a Tolvajokban), ám valószínűleg különösebb feltűnés nélkül száll a sírba, ha Argento (későbbi riválisa) és Romero nem készítik el 1978-ban az Olaszországban Zombi címen forgalmazott Holtak hajnalát.
Fabrizio De Angelis producer a film váratlan sikere láttán villámgyorsan megteremtette a nem hivatalos folytatás (rip-off) forgatásának feltételeit: a Dardano Sacchetti – Elisa Briganti író-házaspár lóhalálában leszállította a karibi környezetben játszódó forgatókönyvet, amely a Zombi 2 címet kapta az olasz keresztségben. Egyedül rendező nem akadt: a kiszemelt Enzo G. Castellari (az „olasz Sam Peckinpah”) a honoráriumot keveselve kilépett a projectből. Az így keletkezett űrt töltötte be a mindenféle műfajba belekóstoló és mindenre kapható Fulci. Az irányításával elkészített Zombi (alternatív címek: Zombie, Zombi 2, Zombie Flesh Eaters, Island of the Dead stb.) bőven beteljesítette a hozzá fűzött reményeket (Nem jelent ugyan semmit, de Naplója tanúsága szerint még Tarkovszkij is látta a filmet. És természetesen gusztustalan szemétnek tartotta). Amerikában megbukott ugyan, ám volt olyan európai ország, ahol nagyobb bevételt könyvelhetett el, mint Romero filmje. De Angelis pedig nem engedte szétszéledni az aranytojást tojó produkciós csapatot.
A váratlan sikernek és e produceri döntésnek köszönhette Fulci a karrierje igazi beindulását. Ha nem is számított korábban sztárrendezőnek, egyes filmjei, így különösen a nevéhez fűződő giallók (pl. Don't Torture a Duckling) és westernek (Massacre Time, Fehér Agyar) már felkeltették számos szakmabeli és a közönség figyelmét. Az első zombifilmjével látszólag a horror zsánerébe „süllyedő” rendező valójában ekkor vívta ki a szélesebb közönség elismerését, a zombifilm és a gore horror gyorsan népszerűvé váló műfajának új, igaz, nem túl fiatal reménysége lett.
De Angelis elfogadható költségvetést, tűrhető színészeket (elfelejtett sztárokat, illetve nagy sztárok rokonait) és tehetséges munkatársakat biztosított a rendezőnek, aki a lehetőségeket maximálisan kihasználva készítette el munkáit, karrierje hanyatlásáig. Az explotation-producer védőszárnyai alól néhány év múlva (főleg a Manhattan Baby bukása miatt és után) kikerülő direktor nem felejtette el ugyan a szakmát, de a 80-as évek közepétől már nem tudott komolyabban labdába rúgni, így a folyton anyagi zavarba kerülő, romló egészségű Fulci végül 1996-ban úgy halt meg, hogy karrierjének utolsó harmadában már nem rendezett semmi igazán emlékezeteset. (Az ifjú szerző ebben tévedett. – OD)
Az általa és rajongói által fő műveként tisztelt A pokol hét kapuja (L'aldilà, The Beyond, The Seven Gates of Hell stb.) minden idők egyik legdurvább filmjeként épült be a rajongói köztudatba. Hatása kimutatható többek között Peter Jackson filmjeiben, Sam Raimi kulthorrorjaiban, sőt a Coen testvérek cannes-i nagydíjas Hollywoodi lidércnyomásának szállodai belsőiben is. Az Egyesült Államokban a film újraforgalmazója Quentin Tarantino Rolling Thunder nevű cége volt, a Ponyvaregény rendezőjét még a remake megrendezésével is hírbe hozták. Bár ez nem valósult meg (és minden bizonnyal nem is fog), Tarantino gyakran tiszteleg Fulci emléke előtt (ld. a Kill Billben előforduló szemkinyomásokat és -kitépéseket), a konkrét hommage-okról (Kill Bill, Vol. 2. végén a „R. I. P. Lucio Fulci” látható, illetve a The Psychic című Fulci-film zenéjét is átemeli) nem is beszélve.
A pokol hét kapuja hamisítatlan B-film: a gusztustalan ötletekben („gore”) tobzódó, alantas emberi ösztönöket kihasználó („exploitation”) mozik egy tipikus darabja. Ahogy Roger Ebert is kifejti kritikájában: öncélú, értelmetlen, sztori nélküli fércdarab. Celluloidpocsékolás.
Másrészt viszont egy kivételes vizuális érzékenységgel elkészített horrorfilm, egy egyéni látásmóddal felvértezett ember beteg agyszüleménye, szürreális hitvallás a földi pokolról.
Mindkét szélsőséges vélemény túlzó valamilyen szinten, ám A pokol hét kapuja egy szempontból biztosan nem szorul védelemre, és ez a vizuális aspektus. Fulci egyedi látásmódja a fantasy-horror filmjeiben mutatkozik meg legnyilvánvalóbban. Korábbi munkáinak jelentős része anyagi okokból, forgatókönyvi megkötések miatt, vagy egyszerűen csak a kidolgozatlan ötletek miatt nem volt képileg eléggé kidolgozott, kései filmjein pedig már nyomot hagy romló egészsége, az egyre szűkösebb költségvetés; a tehetséges kollégák hiánya.
A tehetséges kollégák emlegetése némiképp furcsának tűnhet már A pokol hét kapuja kapcsán is, hiszen a film megtekintésekor az első dolog, ami egyértelművé válik, az a történet teljes értelmetlensége. Dardano Sacchetti forgatókönyve gyakorlatilag egy innen-onnan összerántott fércmunka Eibon könyvével (lovecraft-i utalás), zombikkal (Fulci első nagy sikerének akaratlan öröksége), Bibliával, valamint a logika teljes hiányával. A szkript egyetlen szempontból nevezhető kielégítőnek: tehetségesen szolgálja a rendező bizarr fantáziáját, melyen nem kevés nyomot hagyott befejezetlen orvosi pályája.
Fulcit a film horrorjelentei közötti narratív részek szemmel láthatóan nem érdeklik különösebben – igaz, a nézőt se nagyon. A forgatókönyv nem ad különösebb okot arra, hogy törődjünk a szereplőkkel és aggódjunk a sorsuk miatt, de a rendező még ilyenkor is fölényes szakmai profizmussal ér el egyedi fény-árnyék hatásokat, állít be hangulatos színvilágú jeleneteket, eredeti módon használja a mélységélességet. Filmje képi szempontból modernebbnek tűnik a mai horrorfilmek jelentős részénél.
A rendező azonban igazán a sokkolásra épülő jelenetekben van elemében, ilyenkor kibújik belőle az elnyomott medikus és tobzódik a gondosan kivitelezett, irreális vér- és bélontásokban. A pokol hét kapuja nem kevesebb, mint három hangsúlyozott szemkinyomást kínál a lelkes nézőnek, továbbá kampós lánccal verést, savban maratást, kutyás marcangolást, persze mindezt gondosan beállított premier plánokban, a lehető legalaposabb, legkomótosabb zoomokkal megsegítve.
A folytatás itt olvasható.
