Az ember ősidők óta kitartóan kutatja a szerelem titkát, ám az élet legcsodálatosabb rejtélye szerencsére kifürkészhetetlen marad. A nő vitathatatlanul aktuális és izgalmas nézőpontból fut neki a dolognak, a nagy kérdésekre csak örök általánosságokkal és félkész válaszokkal felel. Kissé félrevezető magyar címével ellentétben a film nem vállalkozik a gyengébbik nem analízisére, sőt, a szinopszis ígéretével ellentétben a technológiai fejlődés ellentmondásai sem érdeklik. Az intelligens operációs rendszerébe beleszerető férfi melankolikus megváltástörténete a szerelem jótékony irracionalitását illusztrálja, a megpendített izgalmas dilemmákkal azonban az író-rendező nem igazán tud mit kezdeni.

Bár sokszor afféle szerző-zseniként emlegetik, Spike Jonze még csak most először dolgozott saját forgatókönyvből. A romantikus komédia, a monodráma és a tudományos-fantasztikum határvidékén született sztori egyértelműen a korábbi alkotótárs, Charlie Kaufman látásmódját idézi és elsősorban az Egy makulátlan elme örök ragyogása megoldásait variálja. Jonze Kaufman írói módszereire támaszkodva elegánsan keveri a szatirikus és szomorkás hangnemeket, majd egy markáns sci-fi motívum (az öntudatra ébredő gép és a teremtő ember viszonya) segítségével a szerelem mechanizmusát kutatja. Miért szeretünk bele valakibe és azután miért ábrándulunk ki belőle? – kérdezi Jonze, de a válaszra csak és kizárólag a depressziós férfi főhős szemszögéből kíváncsi.

Az érdeklődés e szűk irányának nyilvánvaló magánéleti okai vannak, az igaz szerelem elmúlása és a válás érzelmi feldolgozása nem véletlenül kulcsfontosságúak a történetben. Theodore (Joaquin Phoenix) egyszerre két kapcsolattal és két nővel próbál dűlőre jutni, a csak virtuálisan létező, hangjával jelen lévő Samantha mellett az emlékekben felbukkanó ex-feleség (Rooney Mara) alakja az igazán meghatározó. A hipszter főhőst és a házasságuk alatt öntudatos nővé, önálló művésszé érő Catherine alakját Jonze nyilvánvalóan önmagáról, illetve az egykori hitveséről, Sofia Coppoláról mintázta. A nő ennyiben akár terápiás alkotásként is felfogható és párhuzamba állítható a rendezőnő kultikus szerelmesfilmjével (Elveszett jelentés), melyet szintén a művész-házaspár válása ihletett.

Az önéletrajzi vonatkozások, tematikai hasonlóságok és hangulati egyezések mellett a két film tulajdonképp ugyanazokat a dolgokat kutatja. Az Elveszett jelentés és A nő egyaránt a két ember között kialakuló viszony fenséges bizonytalanságait, a kommunikáció törékeny lehetőségeit vizsgálja. Míg Coppola egy öregedő férfi és egy magányos nő kölcsönös közeledésén a szerelem irreális szépségére csodálkozik rá, addig Jonze a saját élményanyag és a míves alapötlet segítségével csupán szépen csomagolt közhelyekre bukkan. A nő a szakítás fájdalmát és az emlékek súlyát életszerűen mutatja be, de adós marad a gyógyulást hozó szerelem árnyalt bemutatásával. A férfi és a nő eltávolodása, egy új kapcsolat kialakulása és elmúlása Jonze művében magától értetődő és hihetetlenül banális folyamatok, melyeket a technológiai körítés csak még jobban kiemel. Hősünk egyik napról a másikra beleszeret egy hangba, mely mögött nemcsak ő, de mi sem ismerjük meg a másikat – legyen az ember vagy mesterséges intelligencia. A főhős zárt világa egy percre sem nyílik ki előttünk, A nő technológiai és érzelmi dilemmái ezért légüres térben mozognak: a különc Theodore számára nyilván fontosak, míg a néző számára korántsem megvilágító erejűek.

Mi köt össze a másik emberrel, mi az a pont, ahol elérünk a másikhoz? A huszadik századi filozófia egyik nagy témaköre az exponenciálisan gyorsuló technológiai fejlődés és a kommunikációs csatornák átalakulása miatt aktuálisabb, mint valaha. Jonze látszólag ebből az alapállásból indul, mégsem boncolgatja az okokat. Introvertált hőse csak minimális kapcsolatban van a külvilággal, és ahogyan a munkája, úgy az operációs rendszerével ápolt viszonya is a valódi érzelmek puszta illúziójára épül. Jonze önhipnózisként, kegyes hazugságként mutatja be a főhős új szerelmét, melyhez nincs szükség a másikra. A nő egy olyan férfit követ, aki önző és egoista módon csak magával törődik és valódi kapcsolat nélkül gyógyítja ki magát az igazi érzelmeiből. Ha lenne egy másik, aki reagálna, sérülne, küzdene, mindez nem történhetne ilyen simán, de Samantha csupán Theodore függvénye, egy valódi személyiség nélküli szellem, egy üres ideál. Öntudatra ébredése talán izgalmas irányokba vihetné a kettejük kapcsolatát és a mesterséges intelligenciák végső problémája is felmerülhetne (mitől több az agy, mint a neuronok és ingerek összessége?). Jonze itt is az egyszerűbb megoldást választja és kikerülve a következményeket, a semmibe száműzi Samanthát – de gond nélkül megteheti, hiszen egy programról van szó.

Hiába Scarlett Johnansson életteli hangja, árnyalt jellemvonások nélkül még virtuális nőről sem beszélhetünk, ezért érthetetlenné válik az is, miért gyakorol ilyen hatást hősünkre új operációs rendszere. Sem Theodore múltja, sem a jelleme, sem a vázolt látlelet nem magyarázza a pillanatok alatt kialakuló vonzalmat. Az egyedüli választ Samantha adhatná meg, ő azonban szinte teljesen hiányzik a dramaturgiai képletből. A magányos szerelem feloldhatatlan paradoxonja végig ott kísért a filmen, Jonze mindezt hangzatos szólamokkal és üres kijelentésekkel próbálja leplezni. A nő azt állítja, a szerelem fájdalmas és szomorú, mégis felemelő és csodálatos illúzió - csak épp arra nem tér ki, honnan erednek ezek az ellentmondásos minőségek és hogyan függnek össze az új eszközökkel és a ránk váró jövővel.

Nehéz eldönteni, mit is gondol pontosan Jonze az ábrázolt utópiáról. Az elénk táruló hipertoleráns társadalom vonzó és megnyugtató, illetve ijesztően morbid és magányos egyszerre. A steril nagyvárosban napfény és béke uralkodik, a rendezett utcákon bajszos hipszterek rohannak az irodákba és senki nem lepődik meg azon, ha valaki az operációs rendszerével beszélget, vagy a telefonjával randizik. Az elfogadás és a megértés értékei hol parodisztikusan elrajzoltak (lásd a hármas piknik jelenetét), hol komolyan vehetőek és példaértékűek (lásd Theodore és Amy beszélgetéseit). Jonze kissé következetlenül egyszerre fricskázza a telefonjukat simogató, a világot érintőképernyőn keresztül megtapasztaló nézőt, illetve nyugtat meg mindenkit, hogy a szerelem mechanizmusa alapvetően nem változik sokat (hisz most is illúzió csupán).

Jonze talán nem gondolta végig, mit szeretne kihozni a rendkívül erős alapötletből és nem világos a számára az sem, hová is akar kilyukadni. Az ábrázolt látomás kissé elnagyolt marad, a tudományos-fantasztikus megfontolások fokozatosan elsikkadnak és érdemben egyáltalán nem befolyásolják a szereplőket. A kialakuló kapcsolat dinamikája kifullad, a játékidő második felében a cselekmény többször megbicsaklik, a hipnotikus tempó ilyenkor unalomba fullad. A kiváló színészi alakítások és a kedves humor ellenére a figurák néha mesterkélten érzékenynek és komolykodónak tűnnek, az érzelmesség érzelgősségbe vált és néhol a giccs árnya kísérti a művet. Az író-rendező mintha nem tudná, a szerelemről alkotott véleménye és a figurák sorsa miként kapcsolódik egymáshoz, azzal mégis tisztában van, milyen hangulatokat és érzéseket szeretne kelteni. A nő álomszerű színei és fényei csodálatosak, a képekből áradó keserédes melankólia magával ragadó. A szerelem utánozhatatlan lebegése és gyönyörű furcsasága elemi erővel árad a filmből és napok múlva is a nézővel marad. Ez nyilvánvalóan nem kevés, a film minden ígérete ellenére mégsem tud mit kezdeni az örök rejtéllyel. Jonze kétségtelenül tehetséges filmes, A nő sajátos módon talán éppen ezért hagy némi csalódottságot maga után.