Két emblematikus antihős-sorozat zárult le a napokban. Egyiket még évtizedek múltán is a műfaj legnagyobbjai közt fogják emlegetni, a másikra viszont talán még a legelfogultabb rajongói is csalódottan gondolnak majd vissza. Természetesen az előbbiről, a Breaking Badről is megemlékezünk majd itt a blogon, de elsőként azt járjuk körbe, hogy a 8 évadon át futó Dexter (korábbi kritikánk) miért végződött csúfos sorozat-gyilkossággal.
1. Antihős helyett szuperhős
A bukáshoz vezető első és talán legfontosabb ok, hogy Dexterre, a kizárólag sorozatgyilkosokat sorozatgyilkoló főszereplőre, az írók kezdettől a hős szerepét osztották. Önmagában ezzel aligha lett volna probléma, elvégre senki nem várhatja el a nézőtől, hogy egy ellenszenves figura kalandjait kövesse hétről hétre. Azzal viszont, hogy Dexter tetteinek morális alapjai soha nem kérdőjeleződtek meg igazán, a feltétlen nézői azonosulásnak semmi nem szabott gátat. Egy antihőst lehet szeretni és utálni – vagy felváltva, vagy akár egyszerre -, egy szuperhősnek viszont csak drukkolni lehet.
2. Korai klimax
A Dexter már az első 2 évad során eljutott a csúcsra, az alaphelyzetből fakadó legérdekesebb konfliktusokat szinte mind végigzongorázták az írók. Dexter a lebukás szélére került, szembenézett saját torz tükörképével (a testvérével), kitárulkozott egy másik, erősen pszichotikus személynek, és megkérdőjelezte a Kódot. A negyedik évadban sikerült még egy valóban izgalmas motívumot beemelni Trinity-nek köszönhetően, aki Dexter számára mentorként szolgált, és a sikeres beilleszkedés reményét ígérte, de a későbbiekben az írók inkább csak önmagukat ismételték. (Legszebb példa: Debra újból és újból a rossz férfibe szeret bele.)
Ahogy az a sorozat címéből is kikövetkeztethető, a Dexter főszereplője, elvileg, Dexter. Senki nem lenne kíváncsi a Miami Rendőrség mindennapjaira, ha „blood guy” történetesen nem egy sorozatgyilkos lenne. Az írók korán felismerték, hogy nem tudják az évadokat kizárólag Dexterhez szorosan kötődő történetszálakkal kitölteni – ez a bravúr a Breaking Bad alkotóinak sikerült –, ezért aztán részletesen elmerülhettünk LaGuerta, Quinn és a többiek magánéletében. Míg az első két évad többé-kevésbé thrillerdramaturgiát követett, a folytatásban helyenként mintha már egy szappanoperát néztünk volna. Mindez a 8. évadban csúcsosodott ki, a „Masuka és lánya” magánszámmal.
4. Nincsenek következmények
Egy szuperhős történetét bármeddig el lehet nyújtani, az antihős sorsa azonban a bukás, ezért – jó esetben – minden egyes lépés az elkerülhetetlen végállomáshoz visz közelebb. A Dexter írói nem döntötték el előre, meddig és hány évadon át szövik a főhős történetét. A lehető legkényelmesebb megoldást választották arra, hogy elodázzák a finálét: minden új évad elején helyre állították a status quót. Dexter életét, és az évadok megszokott dramaturgiáját még az olyan meghatározó események sem zökkentették ki jelentősen, mint például Rita halála. A főhős a monológjaiban természetesen reflektált az elmúlt évadok eseményeire, de a változások a sorozat lényegét érintetlenül hagyták. A finálé utolsó fordulata ezért is hatott hiteltelennek és kényszeredettnek. (Lásd a 7-es pontot.)
5. Hiányzó kreatív kontroll
Talán nem véletlen, hogy a legjobb drámai sorozatok egyben „szerzői sorozatok” is. Ha Drót, akkor David Simon, ha Breaking Bad, akkor Vince Gilligan, ha Maffiózók, akkor David Chase, ha Kemény Zsaruk, akkor Shawn Ryan. A Dexternek nem volt egyetlen, a szálakat kezdettől kézben tartó gazdája, a kreátor, James Manos Jr. hamar hátrébblépett, így több showrunnere is volt a sorozatnak, de a negyedik évad után az írók is teljesen lecserélődtek. Nem szolgáltak sorvezetőként Jeff Lindsay regényei sem, velük ugyanis már a kezdet kezdetén szakítottak az alkotók. Ezek után az lett volna a meglepő, ha a Dexter évadai mindvégig egységes színvonalúak, és egy irányba tartanak.
6. A sorozat saját kódjának sutba dobása
A Dexter soha nem volt egy rögrealista sorozat, de a főszereplő nyomozati munkáját és a „hobbijával” kapcsolatos akkurátus előkészületeket eleinte igyekeztek hitelesen bemutatni. Az első két évad éppen azért volt izgalmas, mert krimiként is működött. Innen jutottunk el oda, hogy az utolsó évadokban Dexter már fényes nappal, a lebukás legkisebb veszélye nélkül ügyködhet, az irodai számítógépével pedig másodpercek oldja meg azokat az eseteket, amiket a teljesen inkompetens Miami Rendőrség képtelen felderíteni. Ugyanez a következetlenség sajnos a karakterek hitelességét is amortizálta, mintha az írók nem is látták volna a korábbi évadokat. Másképp aligha érthető, hogy – mondjuk – a korábban Dexter után nyomozó Quinn miért ignorálja az újabb és újabb gyanús jeleket. (Az utolsó évad összes facepalm-díjas pillanatának felsorolásától eltekintenénk, mert betelne az internet.)
7. A 22-es csapdája
Bár az alkotók Dexterre inkább tragikus hősként mintsem antihősként tekintettek (lásd: 1-es pont), ugyanakkor kezdettől egyértelmű volt, hogy egy sorozatgyilkos nem kaphat happy endet. Ezt az ellentmondást kellett a fináléban feloldani, ami természetesen nem sikerülhetett. Az írók nem merték meglépni, hogy elpusztítják mindenki kedvenc sorozatgyilkosát, ezért köztes megoldást választottak: meg is ölték, meg nem is. Ez az elmaszatolt, erősen ad hoc-nak tetsző befejezés egyébiránt tökéletesen szimbolizálja a sorozat utolsó harmadát jellemző koncepciótlanságot és ötlettelenséget. Több mint ironikus, hogy az a sorozat, amely a tévétörténelem egyik legbátrabb high concept ötletével indított, a lehető leggyávább húzással ér véget.
