Addig rendben is volnánk, hogy nem nekem lengetik a zászlót, nem én vagyok a globális célközönség, de az Úr átok által sújtott 2012-es évében mintha a kóros agybénulás tarolta volna le a nemzetközi filmszakma képviselőit.

„Az amerikai filmszakma 2012-ben a nagy blockbusterekről fog szólni (The Dark Knight Rises, Prometheus)”, nyilatkoztam tavaly ilyenkor az aktuális éves összegzésben, s akkor még a fene se gondolta volna, hogy ilyen cifra módon tévedhetek. Szerfelett kényelmes helyzetet teremtett volna, ha a gigaprodukciók hoznak egy komolyan vehető színvonalat, s ezen a szilárd alapon csaponghat a kíváncsi filmbarát, de a 2012-es mainstream összképét cudar módon elcsúfították a félresikerült darabok. Mindenekelőtt A sötét lovag - Felemelkedés: a kétségkívül megérdemelt sikerektől túlzottan is magabiztossá és megalomániássá vált Christopher Nolan készített egy filmet, ami 30 perccel rövidebb vagy tetszés szerint ugyanennyivel hosszabb, mint amilyennek lennie kellett volna, nem beszélve a dramaturgiai miafenéktől és az érdektelen karakterekről – ez lett az év csalódása. Aggodalommal vegyülő kíváncsisággal vártam az új James Bondot (Skyfall), ami maradéktalanul beteljesítette a legrosszabb rémálmaimat, miszerint a Sam Mendeshez hasonlatos rendezőket éppenséggel a Nemzeti Gárda alkalmazásával kellene távol tartani az ilyesféle produkcióktól, nem pedig szerződtetni őket. A Prometheus (rend.: Ridley Scott) már a forgatókönyv szintjén megmagyarázhatatlan kudarcot vallott, az Avengers pedig kifogástalan profizmusa ellenére sem hozta azt, amit Joss Whedontól remélni bátorkodtam. David Cronenbergtől két tételt is láthattunk (Veszélyes vágy, Cosmopolis), és a kettő együtt nem tett ki annyit, amit egy ekkora formátumú rendezőtől egyetlen nekifutásra elvárhatnánk. A legbizarrabb hollywoodi esemény Az éhezők viadala elképesztő sikere (408+278m USD bevétel) volt; annyira hihetetlen, hogy egy ilyen gyatra fércmű képes ekkora bevételt összeharácsolni.

Siralmas fejlemény, de azon filmek között, amelyek idén valódi tömegeket tudtak megmozgatni, egyetlen jó mozi sem akadt.

Ruby Sparks (Jonathan Dayton, Valerie Faris)

Azokat a filmeket, amelyek valóban demonstrálták a mozgókép dramaturgiai és esztétikai erejét, egy kevéssé sikeres jakuza is meg tudná számolni egyetlen kezén. Legfőképpen az amerikai függetleneket lehet és érdemes méltatni; a délkelet-ázsiai produkciók bénító érdektelensége után ismét a transzkontinentális independent mutatta a legjobb formát.

Ilyen volt A messzi dél vadjai (rend.: Benh Zeitlin), ez az egyszerre angyalian szép és könyörtelenül mocskos, kifinomult és bestiális, eszköztelenül és tiszta hangon elmesélt történet, amelyet a hatéves főszereplő, Quvenzhané Wallis osztályon felüli alakítása is klasszissá nemesít. Ennél szebb filmet nemigen láthattunk idén.

A Holdfény királyság (rend.: Wes Anderson) tüneményes és imádnivaló darab, emberi léptékű, szelíden kibontakozó történet az első szerelemről, amihez a low budget mellett is nagy sztárokat (Bruce Willis, Edward Norton, Bill Murray, Tilda Swinton) tudtak megnyerni. Hasonló természetű mozi a Ruby Sparks (rend.: Jonathan Dayton, Valerie Faris); az Elia Kazan unokája  (Zoe Kazan) által írt forgatókönyv önmagában is csupa báj és kellem, így jött össze az év legeredetibb és legvirgoncabb romantikus vígjátéka.

God Bless America (Bobcat Goldthwait)

Nagyon-nagyon lehetett imádni a God Bless America (rend.: Bobcat Goldthwait) tébolyult, anarchista humorát, a Suszter, szabó, baka, kém (rend.: Tomas Alfredson) pedig méltó adaptációja volt John le Carré regényének, s kiváltképpen örvendetes fejlemény, hogy ez a minden létező divattal szembemenő darab kereskedelmi szempontból is tisztességes teljesítményt nyújtott, minek köszönhetően a további kötetek filmre vitele is kézenfekvő lehetőséggé vált. Az Utolsó műszak (rend.: David Ayer) büszkén hirdette, hogy a kézikamerás műfajban is lehet értelmes, komolyan vehető mozit forgatni, a Vadállatok pedig sikerrel rehabilitálta a kreatív kudarcok által megtépázott Oliver Stonet. 2012 vígjátéka pedig Seth MacFarlane szélesvásznú bemutatkozása volt: az év legszórakoztatóbb, legvagányabb filmje egyértelműen a Ted.

The Raid (Gareth Evans)

A szembeszökő módon erősödő dél-amerikai filmipar idén is előállt egy rendkívüli drámával. Nem feltétlen vagyok benne biztos, hogy a hasonlóan turbulens társadalmi folyamatok nemes inspirációt adnak a filmművészet számára, de kontinensnyi távolságból nézve a mexikói káosz hiteles lenyomatának tűnik Gerardo Naranjo rendezése (Miss Bala), ez a brutális, minden félrebeszéléstől mentes, testszagú dráma. Produkciós szempontból (finn-német-ausztrál-internetes finanszírozás) példaértékű, ugyanakkor rendkívül szórakoztató trash volt az Iron Sky (rend.: Timo Vuorensola), a veterán filmbarát egyébként is örömmel üdvözli a nazisploitation műfaj iránti lelkes szerelem efféle megnyilvánulásait.

A korábban olyannyira magasztalt thai akciófilm mélyrepülése azonban elkeserítő. A Prachya Pinkaew által dirigált, dél-koreai koprodukcióban készült The Kick egyik oldalról tekintve lélegzetállító martial arts movie, hihetetlen színvonalon teljesítő csajgárdával (JeeJa Yanin, Ji-won Ye), másfelől annyira, de annyira nyomasztó ez a retardált dramaturgiai érzék, az évtizedes fejlődésképtelenség, nem említve azokat a kurva elefántokat. Ennélfogva az év akciója címet simán vitte A rajtaütés (rend.: Gareth Evans), ez a szögegyenes, komplexitásában a mozdonyfüttyel konkuráló, ellenben elképesztő lendülettel és briliáns technikai tudással felvértezett mozi. Könnyen meglehet, hogy az indonéz akciófilm lesz a következő Nagy Kaland, mármint abban az esetben, ha komolyan mérlegelik a thaiföldi lejtmenet keserű tanulságait, és szerződtetnek egy tisztességes forgatókönyvírót. Mert anélkül tényleg nem megy.

The Bullet Vanishes (Chi-Leung Law)

A fagypont környékén vegetáló, technikailag döbbenetesen szofisztikált, kreatív szempontból teljesen érdektelenné korcsosult kínai filmipar hervasztó futószalagtermékeivel szemben csak a The Bullet Vanishes (rend.: Chi-Leung Law) letaglózó eleganciája volt csatasorba állítható. Ugyanakkor a német filmgyártás A mások élete (2006, rend.: Florian Henckel von Donnersmarck) után újfent kitermelt egy szívszorongató drámát (Barbara, rend.: Christian Petzold), ami hitelesen ábrázolja a Falon túli létezés nyomorúságos viszonyait, a kényszerből és undorból fakadó elvágyódás keserűségét.

The Tall Man (Pascal Laugier)

Ebben az ínséges évben Pascal Laugier friss rendezése volt a magányos esőcsináló, az egyetlen igazán nagyformátumú és előremutató, megrendítő erejű mozi. A The Tall Man egy sokkal izmosabb mezőnyben is dobogós helyet érdemelne, de ezen közegben elvitathatatlan a primátusa: elbeszélés szintjén képes volt felnőni a legmívesebb széppróza nívójához, ugyanakkor kifogástalan egységet alkot a direktor előző filmjével. A nehezen fokozható Mártírok (2008) után újabb brutális horrort várt a rajongói konszenzus, ehelyett egy gyönyörűen kidolgozott, koromfekete drámát kaptunk, amely meghökkentő természetességgel forgatott fel olyan tabukat, amelyeket manapság csupán megbolygatni sem mernek más filmrendezők. A The Tall Man visszahúzódó modora, introvertált karaktere mellett is csodálatosan nagyszerű film, méltó módon demonstrálja, hogy érdemes volt feltalálni a mozgóképet, mint önálló művészeti ágat.

The Thieves (Choi Dong-Hoon)

Lista szintjén említendő, a nemzetközi kritika által hülyére sztárolt, a maguk valójában rettentően visszataszító filmek: Holy Motors (rend.: Leos Carax), Szerelem (rend.: Michael Haneke), Pieta (rend.: Kim Ki-duk).

Nagy reményekkel várt, technikai okokból még nem hozzáférhető tételek: The Thieves (rend.: Choi Dong-Hoon), Zero Dark Thirty (rend.: Kathryn Bigelow), The Master (rend.: Paul Thomas Anderson).