Generációváltás zajlik a globális filmszakmában: 2011 legkiválóbb mozgóképeit ragyogó képességű fiatal rendezők hozták, nagy nevek csak mutatóban akadnak a toplistán. Eseménydús évet tudhatunk magunk mögött, érdemes volt éles szemmel figyelmezni a nemzetközi bemutatókat.
A legfontosabb: voltak jó horrorok. Legfőképpen a Red White and Blue (rend.: Simon Rumley): ez a politikai állásfoglalásként is értelmezhető, könyörtelen film egy hétköznapi körülmények között kirobbanó konfliktus által mutatja be, milyen előnyt élvez a professzionális, hidegvérű szadista (a főszereplő egy ex-CIA-s kihallgatótiszt) a kétségbeesésből cselekvő amatőrökkel szemben. Eszköztelen, végletekig letisztult, brutális mozi, a dőlt betűs részt kéretik komolyan venni. Szerencsére a The Woman képes volt felnőni az elvárásokhoz (a fesztivál-bemutatókról érkező híradások és a vírusmarketing-anyagok sokkos állapotba került közönséget mutattak, pártállástól függetlenül szörnyülködtek az emberek, hogy ezt talán már mégse kellene), Lucky McKee az év legellentmondásosabb és legfontosabb horrorját tette le az asztalra, de úgy, hogy átszakította a deszkát. Iszonyúan kényelmetlen film, messze a jó ízlés határán túl és a hétköznapi ember komfortzónáján kívül játszódik, kell hozzá némi edzettség, viszont: A betolakodó óta nem láthattunk ennyire húsbavágó és lélekbemarkoló horrort. A két amerikai mellé egy angol is betársult: a Kill List (rend.: Ben Wheatley) dramaturgiailag némileg egyenetlen film, de működőképes és nagyon hatásos mozi.
Dél-Korea idén is adott nagy krimit (The Yellow Sea, rend.: Hong-jin Na) és remekbeszabott kosztümös harcművészeti drámát (War of the Arrows, rend.: Han-min Kim). A thaiföldi akciófilm apostolai, Panna Ritikrai és Prachya Pinkaew nemkülönben dél-koreai koprodukcióban forgatták le az év legvagányabb és legkeményebb martial arts moziját (The Kick). Taekwondo és muay thai lépnek frigyre egymással, a harci jelenetek kirobbanóan dinamikusak és durvák, JeeJaa Yanin és Ji-won Ye pedig az új generáció martial arts istennői. Akciórendezésben Ritikrai és Pinkaew hatalmas nagy királyok, kár, hogy hagyományos értelemben vett filmet csinálni továbbra sem tanultak meg: belegondolni is mámorító, mi történhetne, ha szereznének végre egy számottevő képességekkel felvértezett forgatókönyvírót és egy dramaturgot, illetve hanyagolnák azokat a kurva elefántokat.
A szívnek meg kell szakadni, de a kínai szuperprodukciók szemétdombja idén minden korábbinál gyorsabban növekedett, távol-keleti barátaink riasztóan hatékony módszerekkel törekednek rá, hogy elvegyék a filmbarát kedvét a big budget történelmi eposzok megtekintésétől. A The Lost Bladesman (rend.: Felix Chong és Alan Mak) és a Sorcerer and the White Snake (rend.: Siu-Tung Ching) a legnagyobb jóindulattal mérve is bambulásra érdemes délibábok csupán, elképesztő, hogy ekkora technikai tudással (mert a kínai filmesek felkészültsége elvitathatatlan) hogy lehet ilyen borzalmakat forgatni. A szakma foltján a Wuxia (rend: Peter Chan) és a Shaolin (rend.: Benny Chan) ejtett némi becsületet, Jackie Chan rendezése (1911) esztétikai szempontból bitang módon erős (propagandaanyagként a visszataszító agymosás csimborasszója), de mindez ettől a filmipartól siralmasan kevés. A legnagyobb kínai idén egy low budget dráma volt: Buddha Mountain (rend.: Yu Li). Semmi modorosság, semmi giccs; egyszerűségre törekvő, hatalmas szívvel és lélekkel megkomponált, csodaszép mozi.
Az amerikai filmszakma 2012-ben a nagy blockbusterekről fog szólni (Dark Knight Rises, Prometheus), de ezt az évet megint a független drámák vitték. George Clooney végérvényesen csatlakozott a kortárs rendezők élvonalához, A hatalom árnyékában forgatókönyve és szereposztása egyaránt rendkívüli (Paul Giamatti, Evan Rachel Wood, Philip Seymour Hoffman, Ryan Gosling, Marisa Tomei, Max Minghella). A Meek’s Cutoff már csupán témaválasztása és kivitelezése okán is figyelemre méltó alkotás: Kelly Reichardt filmje egy nagy amerikai mítosz, a nyugatot meghódító, a szebb jövőt kitartóan építő, elkötelezett pionírok hőstörténetének céltudatos, tökéletesen fókuszált dekonstrukciója. Korunk technikai elvárásaival dacolva 1.33:1 formátumban forgatták, szövegkönyve igencsak ritkás, hangulata pedig korántsem heroikus; a kietlen prérin konokon menetelő csapat mozija maga a filmre vitt pusztulat.
Szükséges lesz megjegyezni J. C. Chandor nevét. Első nagyjátékfilmje, a Margin Call lenyűgöző precizitással összerakott kamarathriller, véresen komoly dráma; a rendező bravúros módon képes fokozni a feszültséget, a suspense egyetlen pillanatra sem lankad, holott hagyományos értelemben vett akció egyáltalán nem szerepel a cselekményben, a 107 perces játékidőt tőzsdei elemzők és igazgatótanácsi tagok dialógusai töltik ki. Nem kisebb neveket sikerült meggyőzni a fiatal direktornak, mint Jeremy Irons, Simon Baker, Stanley Tucci, Kevin Spacey, Paul Bettany; egyértelműen ők alkották az év legerősebb színészgárdáját. Ugyanakkor Tilda Swinton simán vitte az év színésznője címet (Beszélnünk kell Kevinről, rend.: Lynne Ramsay), a Salvador Dalí bőrébe bújt Adrian Brody bravúros volt az Éjfélkor Párizsban (rend.: Woody Allen) mellékszereplőjeként, Bennett Miller diadalmasan tért vissza hatéves hiátusából (Pénzcsináló), Nicolas Winding Refn pedig móresre tanította az elpuhult hollywoodi nagyágyúkat: 2011 legstílusosabb filmje a Drive volt.
Mindeközben Terrence Malick alaposan megszívatta a világot egy saját önelégültségébe belefulladó, a sznobizmus minden létező toposzát felülmúló blöffel (Az élet fája), hazai pályán aratva szomorú diadalt a kortárs filmrendezőművészek legellenszenvesebb tökfilkója (Lars von Trier: Melankólia) felett.
Annyira nagyszerűen indult a The Killing, simán lehetett volna tízpontos évsorozata, ha valamiféle kurválkodási kényszerből kifolyólag nem barmolják el az évad végét. Sajnálatos módon divattá vált az amerikai sorozatok világában, hogy a producerek/rendezők oly hevesen tekintgetnek a prosperáló jövő felé, hogy képtelenek lezárni a fő cselekményszálat, mindig mindent nyitva kell hagyniuk, már az első évad is a második, még inkább a harmadik szezon expozíciójaként hivatott funkcionálni, és később csak rosszabb lesz, mert két kérdés megválaszolása mellett minimum ötven újat nyitnak meg. Hihetetlenül irritáló ez a tendencia. Ugyanez fokozottan érvényes a Trónok harcára, ami csupán irodalmi forrásából adódóan is kötelességtudatból veszi hülyére a nézőt, aki 600 percen át (!) ismerkedhet a prológussal, úgy, hogy az érdemi cselekményszálat éppen csak megkezdeni hajlandó. Tekintettel az emberi élet végességére, nem igazán előnyös ez a deal. A legjobb színészpáros 2011-ben Claire Danes és Damian Lewis duója volt (Homeland), sosem hittem volna, hogy valaha is leírom, de most igen: Claire Danes egy kivételes képességű színésznő (természetesen itt is csak félig-meddig zárták le a sztorit, f**k it). A rajongók örömére a Sons of Anarchy negyedik évadja sem okozott csalódást, montázsok és a zenei szerkesztés terén pedig olyan klasszist hozott, hogy arra példát ritkán látni. Kurt Sutter továbbra is a legmegveszekedettebb motherfucker a kábeltévés sorozatok szakmájában, that’s a fact.
Sajnos idén is voltak komoly hiányosságok és elmaradások. Sokkal, sokkal többet kellene foglalkozni az orosz filmekkel, és akadtak olyan tételek, amelyeket nem sikerült megtekinteni. Az előzetesek alapján döbbenetes akciófilm lehet az indonéz The Raid (rend.: Gareth Evans), David Fincher tutira nem rontotta el A tetovált lányt, nyilvánvalóan listás az új Cronenberg (A Dangerous Method) és a Suszter, szabó, baka, kém (rend.: Thomas Alfredson). 2012-ben is lesz mit nézni.
