Nem túlzás: a Berberian Sound Studio tényleg az egyik legizgalmasabb hazai bemutató az idei évben. A readingi születésű (de néhány éve hazánkban élő) Peter Strickland rendezte, aki már a kilencvenes években is forgatott sikeres rövidfilmet (Bubblegum), és a New York-i underground hírhedt héroszai között is megfordult (neve ebben a príma könyvben is felbukkan), de csak három éve katapultált a brit film szépreményű titánjai közé az Európai Filmakadémia által is díjazott Varga Katalin balladája című mozijával. A hazájában ünnepelve fogadott második munkája látszólag nem is különbözhetne jobban a debüttől: mitikus tájakon játszódó, herzogi ihletettségű, meditatív bosszúdráma helyett egy intenzív és klausztrofób kamarafilmmel állt elő, amely ugyanakkor éppúgy egy elfeledett alzsánerrel játszik el, mint a Varga Katalin – ráadásul annál is erősebb érdeklődést mutat a szónikus hatáskeltés iránt. Míg az erdélyi fúriáról mesélő nyitótétel a rape-revenge filmek sémáit helyezte szokatlan kontextusba, addig a Berberian Sound Studio a hetvenes évek legnemesebb olasz bűnfilmes szubműfaját, a giallót veszi elő és forgatja ki – miközben a fülünkkel ezúttal még kevesebb kímélettel bánik. A reszketeg brit hangmérnök (Toby Jones) dinnyéket és káposztákat kaszabolva készít hangsávot egy láthatatlan horrorfilmhez valahol Itáliában, ám a gyanús és kellemetlen figuráktól hemzsegő, szűkös utómunka-stúdióban lassan magukkal ragadják a tébolyító hangok és a rettegés. Szorongatóan erőteljes atmoszféra, remekül groteszk humor, horrorrajongókat kényeztető, finom Argento-utalások és egy letaglózó szekvencia, amelyben az idill válik sokkolóvá – mindezek már önmagukban kitüntetik Strickland ambiciózus, komplex és egyedi moziját, amely korántsem könnyű élmény, de egészen biztosan nehéz lesz feledni.
Ínyenceknek való adalék: a soundtracken közreműködött a Broadcast (sajnos egyetlen megmaradt) tagja, James Cargill, aki ráadásul a film kapcsán parádés mixet állított össze a giallo kiváló filmzenéiből – lásd alább.
