Az önirónia igen nehéz műfaj, hisz a szerethető paródia és a szánalmas bohóckodás között rendkívül vékony a határvonal. Sylvester Stallone hatvan felé közeledve bölcsen hallgatott az új idők szavára, és jó ütemérzékkel fordult újra a legendás szerepei felé, kilendítve pályafutását a súlyos holtpontról. Az ikonikus karakterek (Rocky, Rambo) visszatérései, a nagy csinnadrattával összetoborzott akció-álomcsapat első bevetése mind-mind tisztességes (és nyereséges) próbálkozások voltak ugyan, de a vicc és a komolyság kényes egyensúlya valahogy nem akart maradéktalanul összejönni. Az efféle aránytévesztés alól a Feláldozhatók második felvonása sem kivétel - a jó hír azonban az, hogy Sly minden eddiginél közelebb jutott a megfelelő receptúrához.

Aki vett részt mostanság Aradszky László vagy Korda György valamelyik fellépésén, az pontosan el tudja képzelni, milyen hangulat uralkodott a hűtött multiplex teremben az Expendables 2 vetítése alatt. A húszas/harmincas korosztály férfitagjai zsúfolásig megtöltötték a termet, majd szisszentek a sörösdobozok, pattant a szotyi és torokból harsant fel a nevetés. A közönség nem filmre ült be, hanem egy hamisítatlan retró-műsorra váltott jegyet, ahol kamaszkori hősei, a kőkemény izommacsók és pörgőrúgó-bajnokok gépfegyvert ragadnak, majd ész nélkül trancsíroznak. Amikor villan az acél, fröccsen a vér és záporoznak a fogak közül kipréselt, egysoros beszólások, a cirkusz olajozottan működik - amikor a filmesek valami mással próbálkoznak (pl.: sztori, karakterábrázolás, színészi alakítás), az egész kínos unalomba fullad.

Nem lehetett könnyű dolguk az íróknak, hiszen itt nem egy kész ötletből vagy figurából, hanem a rendelkezésre álló sztárokból kellett kiindulniuk. A csapat nagy része ráadásul a jó oldalon, rögtön csatárként képzelte el önmagát, ami miatt a kimódolt forgatókönyv hemzseg a hősöktől, miközben az ellenfél tábora vészesen üres, lehetetlenné téve egyúttal a hihető konfliktus felvázolását is. Az alkotók nem is vacakolnak sokat a mészárlásokat egybefűző narrációval. A nemes egyszerűséggel csak Főgonosznak keresztel ellenfél (Mr. Vilain) egy kapzsi, lelketlen plutónium tolvaj, aki gyorsan leöli a szimpatikus jófiút, a stáb egyetlen színészét (tette akár szimbolikusnak is tekinthető). Ennyi lenne maga az alapszituáció, ami nem is zavarja különösebben az akciókat, az önreflexív beszólásokat, de a felesleges üresjáratokat sem fedi el.

A fő attrakciót nyilván nem a narratív bravúrok, a hiteles karakterábrázolások vagy a realista kamaradráma képezik. Maga a film tulajdonképp két monstre-akciójelentből (egy az elején, egy a végén), illetve az ezeket összekötő töltelékből áll: míg az eszement gyilkolászások kellő túlzással és humorral kerültek a vászonra, addig a karakterek keménykedései, a jópofoziós párbeszédek legtöbbször izzadságszagúak és vérszegények. Igaz, a mélypontokon végül mindig kapunk egy-egy eltalált beszólást, illetve az eseménytelen percekben elcsodálkozhatunk a sminkesek és plasztikai sebészek emberfeletti teljesítményein - a vászon igazán mégis a torkollattüzek és robbanások fényében ragyog.

Bár hihetően verekedni egyedül már csak Jason Statham képes, a tapasztalt akció-rendezőnek (Simon West) nagyrészt sikerül a bravúr, és úgy képes lefilmezni a nyugdíjas korú veteránokat, mintha még mindig fürgék és kemények lennének. A kissé meghízott Jet Li balett-összecsapása vállalható, a feledékeny kisnyugdíjasok tekintetével csodálkozó Schwarzenegger gépfegyver-sorozatai szórakoztatóak. Bruce Willis energikus pisztollyal a kézben, de a bajusszal büntető Stallone izmai is kellően dagadnak a vásznon. Bár JCVD felvarrott szemei kifejezetten sokkolóak, a belga bajnoknak jól áll a napszemüveggel súlyosbított, cinikus rosszaság, a könnyfakasztóan nosztalgikus végeharc (raktár, láncok, kékes fények) pedig egész egyszerűen telitalálat. A legkellemesebb élmény azonban mégis Dolph Lundgren és Chuck Norris jelenléte: miközben a svéd vegyészmérnök karcos lazasággal keveri a fikciót és a valóságot, addig az egykori texasi kopó elsősorban saját mém-kultuszán viccelődik, amivel menthetetlenül ellopja a show-t a többiek elől (ami nem véletlen, hiszen valóságos népmesei hősként kacsint össze velünk).

Egy olyan filmnél, ahol a nézőtéren hangos taps csattan fel Norris minden egyes megmozdulásakor, a legkevésbé sem számít, ha a röhejesen gyenge történet csak alibi, ha a viccek túlzottan is kimódoltak, ha az önreflexív kiszólások modorosak és erőltetettek. Stallone és csapata pontosan tudja, a dicsőséghez elég felvonulni a vásznon: minél nagyobb nevek kerülnek egy képre, annál hangosabban vigyorog a közönség, annál jobban csilingel a kassza. A hakni szabályai szerint a többi már csak körítés, puszta indok, ami tulajdonképpen senkit sem érdekel. Az Expendables 2 pontosan azt az előadást nyújtja, amit a jegy áráért ígér: a kiöregedett sztárok egymást váltják a színpadon, eltátogják a nagy slágert, és közben összemosolyognak velünk. Igen, mindez kissé steril, kissé gyengécske és nem lehet komolyan ítélkezni felette - egy ilyen műsortól azonban nem várhatunk se többet, se kevesebbet!