Az M1 akciósorozata ott folytatja, ahol a Tűzvonalban abbahagyta, de egyelőre csak virtuális izgalmakat kínál.
Ha van nálunk olyan műfaj, ahol a külföldi minták átvétele nem számít ördögtől való cselekedetnek, az a televíziós sorozatoké. Míg a magyar filmről legalább elmondható, hogy egykoron látott szebb napokat is, addig a műfaji szériák idehaza semmilyen hagyománnyal nem rendelkeznek. A tucatnyinál is kevesebb, sikeresnek minősíthető sorozat többsége pedig mind egy-egy, máshol már bevált formulát magyarított, legyen szó bűnügyi sorozatról (Linda) családi sitcomról (Família Kft.) vagy éppen kórházi szappanoperáról (Jóban-rosszban). Manapság is bőven lenne honnan meríteni, számtalan olyan sikeres sorozatkoncepció létezik, amely magyar környezetben, magyar szereplőkkel is ugyanúgy működne, és ugyanolyan hiteles lenne, mint az eredeti. Bizonyára nem fulladna érdektelenségbe egy magyar kórház mindennapjairól tudósító Vészhelyzet-mutáció vagy a Drót nyolcadik kerületi rögvalóba helyezett változata, ahogy akadna alapanyag egy vidéki kisvárosban játszódó, Született feleségekre hajazó szatírához is.
Egzotikus egészségügyi rendszerünk vagy kisstílű bűnözőink ugyanis nekünk is vannak. A nemzetközi szervezett bűnözés, a hagyományos vagy a kiberterrorizmus ellenben hazánkat kevésbé sújtja, vagy legalábbis nem jobban, mint a környező országok bármelyikét. Ennek ellenére rövid időn belül immár a második olyan sorozat mutatkozott be a közszolgálati adón, amely a titkosszolgálatok világában játszódik, és ahol a szereplőknek internacionalista bűnbandákkal kell szembenézniük. A Tűzvonalban elviekben egy angyalföldi rendőrőrs mindennapjait mutatta volna be, Bordás őrnagy és emberei azonban lépten nyomon az orosz titkosszolgálat, az NBH vagy épp a francia maffia ügyeibe csöppentek bele. Két országmentés között azért volt idejük néha a helyi ügyekre is, felbukkant például a családi erőszak vagy a prostitúció témája.
A szintúgy Fonyódi Tibor ötlete és forgatókönyve nyomán készülő Hacktiont már sikerült végképp leválasztani a nagy magyar rögvalóságról. A főszereplők egy fiktív szervezet, a hackertámadások kivédésére alakult Infrastrukturális Védelmi Osztag tagjai, akik a legnagyobb titokban működnek egy földalatti bázison. Az első pár részből ítélve a tét itt sem kevesebb, mint az ellenséges hatalmaktól és kiberbűnözőktől fenyegetett Magyarország biztonsága. Az ügynökök hatalma csak a 24-féle CTU (Terrorista-elhárító Egység) embereiéhez mérhető: beletekinthetnek bárkinek az emailjébe, személyes adataiba, az operatív részleg tagjai pedig akár gyilkolhatnak is, ha a küldetés érdeke úgy kívánja.
Míg a Tűzvonalban, dramaturgiája és osztott képernyős vizuális megoldásai révén, a 24-ből próbált meríteni, a Hacktion a brit belbiztonsági erők mindennapjairól szóló MI5 – Titkos Szolgálatot veszi alapul. Az 50 perces epizódokba sikerült is belesűríteni a recept minden fontosabb elemét: vannak mágikus szakszavakat mormoló, számítógépes zsenik (jó- és rosszfiúk egyaránt), csuklyás kommandósok, és két nagyobb akció között felsejlő munkahelyi és családi konfliktusok.
A hasonló akció-krimik készítéséhez, a forgatókönyvön és a technikai tudáson kívül, elsősorban pénz szükségeltetik, a hitelességet ugyanis jórészt a látvány szavatolja. A Hacktion hátránya – a mindennapok valóságától elrugaszkodó témaválasztás – ezen a ponton némileg előnnyé válik, hiszen a történések jelentős része a virtuális térben játszódik, márpedig Oroszlán Szonja és Hujber Ferenc éppolyan átéléssel képes bűvölni a billentyűzetet, és közben feszülten bámulni a monitort, mint a CTU vagy az MI5 technikusai, ahogy az elhadart technikai szövegek sem tűnnek nagyobb blöffnek, mint a műfaj amerikai változataiban. A Hacktion a képi világot illetően is közelebb került egy fokkal a nemzetközi sztenderdekhez, legalábbis a Tűzvonalbanhoz képest – az operatőrök tudnak és mernek élni azzal a lehetőséggel, hogy az M1 immáron HD-ben sugároz. Fonyódi dialógjai is sokat fejlődtek első televíziós próbálkozása óta, gördülékenyebbek, szellemesebbek lettek.
A cselekményen tátongó jelentékeny méretű lyukak ellenére tehát a Hacktion jóval profibb produkció, mint elődje. Más kérdés, hogy ez a technikai színvonal az angolszász vagy akár a német sorozatok esetében nem kiemelésre méltó érdem, hanem alapkövetelmény. Csak remélni lehet, hogy előbb-utóbb elkészül az a hazai széria is, amely nem csupán külsőségeit tekintve tudja imitálni a műfaj nagyjait, de hozzájuk hasonlóan próbál valamit kezdeni a körülöttünk lévő valósággal is. A Hacktion egyelőre kizárólag virtuális izgalmakat kínál.
(A kritika a 2011. decemberi Filmvilágban jelent meg
