Filmvilág blog

Best of 2011

Teszár Dávid évösszegzője

2011. december 31. - teszár

Tree-of-Lifefv2.jpgAnother Year (Még egy év)

Hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy Mike Leigh a világ egyik legnagyobb élő rendezője. Leigh emberismeretben, színészválasztásban- és vezetésben mesteri, és ez épp elég ahhoz, hogy a Még egy év egy mindennemű fals hangtól mentes mesterremek legyen.

Buddha Mountain

Li Yu (A pekingi gyermek) rendezőnő néhány jól kiválasztott karakter boldogságkeresését rögzíti, ám a Még egy év kontrasztokat kiemelő módszere helyett az azonosságot hangsúlyozza: az egy lányból és két fiúból álló ifjú baráti trió tagjainak legalább annyi elszámolnivalójuk van a múlttal, mint annak az idős, egykori operaénekes asszonynak, akikhez beköltöznek. E hangulatokra építő, impresszionista mozi szépelgés és nagyzoló csinnadratta nélkül (vö. Az élet fája) beszél a spirituális megváltás lehetőségéről.

Cave of Forgotten Dreams

Werner Herzog elképesztő. Dokumentumfilmes életműve szinte teljes mértékben egyenértékű a játékfilmes életművével. A Cave of Forgotten Dreams példának okáért a dél-francia Chauvet barlangba kalauzol, hogy elsőként adjon képet az emberiség történetének legősibb, megközelítőleg 32 000 éves barlangfestményeiről, ekként pedig magáról a primordiális létről. Ilyen körülmények között, egy fél méter széles pallón filmezni önmagában technikai bravúr, Herzog azonban 3D-ben filmezett, hogy még hitelesebben adja vissza a barlang domborulatait is kihasználó alkotók festményeit. Ha élne Hamvas Béla, ez lenne a kedvenc dokumentumfilmje.

Journals of Musan, The

A kínai mellett a dél-koreai függetlenfilm is hasít, még ha erről Európában vélhetően fogalmunk sincs. Park Jung-bum depresszív elsőfilmje teljesen érthető módon végignyerte a világ filmfesztiváljait, ugyanis még senki nem mutatta meg ilyen hitelességgel a Dél-Koreába szökő észak-koreai menekültek mérhetetlenül keserves és kilátástalan helyzetét. A rendező saját észak-koreai menekült barátja életén alapuló mozi arról szól, hogy nincs változás: a diktatúra rabságát az előítéletek rabsága váltja fel.

Kill List

Európában 2011 a brit film éve, erről tanúskodik a Kill List is, amely családi drámaként indul, bérgyilkos moziként folytatódik, majd pedig egy bizarr, okkult fináléban csúcsosodik ki. Óvatos közelítést igényel, mert démoni film.

Margin Call

Egy újabb fantasztikusan erős debütáló darab. A Margin Callban egy kereskedelmi bank emberei beszélgetnek 107 percben arról, hogy mit kellene csinálni a pénzügyi válság előestéjén a veszteség minimalizálása érdekében. Az ilyen tárgyalótermi dráma-modellt használó munkák vagy működnek vagy nem. A Margin Call remekül működik, mert pontos dialógusokkal és remekbeszabott ensemble casttal (Kevin Spacey, Jeremy Irons, Stanley Tucci stb.) dolgozik.

Meek’s Cutoff

Emberek egy csoportja el akar jutni A pontból B pontba az amerikai pusztaságon keresztül, de az emberek által felbérelt Vezető nem tudja, merre van a B pont. Aztán találkoznak az Idegennel (egy indiánnal). Erről szól a Meek’s Cutoff, Kelly Reichardt rendhagyó, kontemplatív westernje. Méltóságteljesen hömpölygő, kevés beszédű munkája semmit nem magyaráz meg; olyan nyitott a különféle értelmezésekre, mint a befejezése. Leginkább politikai allegóriának szeretem látni, egyfajta Bush-kritikának, amelyben nem dönthető el egyértelműen, hogy jogos-e az Idegen (a muszlimok) démonizálása. Akárhogy is legyen, nem mindennapi filmélmény a Meek’s Cutoff.

sunny.png

Sunny

Az év feel-good mozija. Sajnos moziforgalmazásra nem alkalmas, mert sűrű szövésű popkulturális utaláshálója miatt ezer szállal kötődik a helyi (dél-koreai) viszonyokhoz, ám fesztiválfilmnek tökéletes. Kang Hyung-chul (Pletykalavina) idei mozisikere egy önfeledt nosztalgiamozi, amelyben egy negyvenes családanya felkeresi a középiskolás kebelbarátokat, akikkel anno egy csajklikket alkottak. A Sunny bravúrosan fűzi egybe az 1980-as évek közepének szöuli életképeit a jelenkori szituációkkal; melodráma-premisszája (halálos betegség) ellenére egy kirobbanóan derűs, rendkívül mókás, egyébiránt pedig ellenállhatatlan darab. A Jeolla-tartományból származó főhősnő nagymamájából a családi ebéd közben kirobbanó, lokális szitokszavakat tartalmazó, lefordíthatatlan káromkodástiráda a legviccesebb jelenet, amit idén láttam.

We Need to Talk About Kevin

Egy újabb izmos brit produkció, amely a történet előfeltevését (helyesebben: következményét, hiszen a mozi múltbéli visszapillantásokra épül) ugyan beáldozza a pszichológiai realizmus oltárán (egy ilyen tragédia után az egyetlen megoldás a város elhagyása), de ettől eltekintve tűpontos és megrázó erejű látlelet egy szerfelett problémás gyermek és az ő tanácstalan édesanyja kapcsolatáról. Kevin egy olyan időzített bomba, aki minden értéket szétzúz és minden életet kettétör maga körül – hozzá képest még a kis Damien is csupán lelkes kiscserkésznek tetszik a Gonosz szolgálatában.

Yellow Sea, The

Na Hong-jin második nagyjátékfilmjében visszatér szinte a teljes stáb (a két főszereplőtől az operatőrön át a vágóig) az itthon is bemutatott, több mint ígéretes debütáló darabjából (Az üldöző), a műfaj sem változik (thriller), csupán a helyszínek száma, a költségvetés és a játékidő kerül izmosításra. A végeredmény egy némileg túlbonyolított (lásd még: The Unjust), ugyanakkor messzemenőkig figyelemreméltó munka egy egyszerű kínai-koreai taxisról, aki az adósságai kiegyenlítése végett bérgyilkos munkát teljesít Szöulban, csak aztán nem a tervezettek szerint alakulnak az események. Na Hong-jin végig feszült, remek tempójú, akciódús mozija minden fronton kimagaslóan teljesít. Külön kiemelendő a kínai-koreai munkaadó-gengszter karaktere, Kim Yun-seok ugyanis elemében van, kiváltképp akkor, amikor az ágyból kikelve rögvest egy óriási marhalábszárcsonttal pépesítheti az ellent. A film két változata ismeretes, ezek közül a 16 perccel rövidebb nemzetközi verzió (aka. director’s cut) ajánlható a koreai mozikban bemutatott eredeti ellenében.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr83508740

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sepsi László · http://prizmafolyoirat.com/ 2011.12.31. 11:07:36

Ezzel a Kill Listtel régóta szemezek, ezek szerint nézős.
Kevint idén novemberről átrakták februárra, de az legalább lesz moziba'.

bog.art 2012.01.15. 15:18:42

A Journals of Musan-ra nagyon kiváncsi vagyok. Az utóbbi egy-két évben mintha a független koreai filmesek nagyobbakat durrantottak volna, mint a mainstream rendezők....
A szintén indie Bleak Night számomra talán a legjobb 2011-es koreai film volt (ha nem számitjuk az Unjust-ot és a Yellow Sea-t, amiket tavaly láttam, de 2010-es gyártásúak, ha jól emlékszem).
A Yellow Sea a várakozásoknak megfelelően óriásit ütött (bár nekem még mindig a Chaser a number one koreai filmem), de valóban némileg túl volt bonyolitva, nem volt elég egyszer megnéznem, hogy megértsem a teljes sztorit. De az atmoszférateremtés még mindig a legfőbb erénye a rendezőnek - és hát Kim Jun Szok....elképesztő az alakitása. A Chaser-ben Ha Dzsong U volt az üres tekintetű pszichopata (kiválóan hozta a figurát, különösen a Yellow Sea-beli alakitása fényében, ahol szinte rá sem lehet ismerni "normálisként"), most meg ő, és hát csak szuperlativuszokban lehet beszélni a munkájáról. Baromi nyomasztó film (jó értelemben), zseniális a maga nemében, de azért én még mindig a Chaser-ért rajongok...
(Ha az Unjust-ot 2011-es filmként tartjuk számon, akkor számomra kétségtelenül az viszi el a pálmát a koreai filmek közül.)
A Sunny jó kis film volt, de nem volt rám ekkora hatással.
süti beállítások módosítása