Hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy Mike Leigh a világ egyik legnagyobb élő rendezője. Leigh emberismeretben, színészválasztásban- és vezetésben mesteri, és ez épp elég ahhoz, hogy a Még egy év egy mindennemű fals hangtól mentes mesterremek legyen.
Li Yu (A pekingi gyermek) rendezőnő néhány jól kiválasztott karakter boldogságkeresését rögzíti, ám a Még egy év kontrasztokat kiemelő módszere helyett az azonosságot hangsúlyozza: az egy lányból és két fiúból álló ifjú baráti trió tagjainak legalább annyi elszámolnivalójuk van a múlttal, mint annak az idős, egykori operaénekes asszonynak, akikhez beköltöznek. E hangulatokra építő, impresszionista mozi szépelgés és nagyzoló csinnadratta nélkül (vö. Az élet fája) beszél a spirituális megváltás lehetőségéről.
Werner Herzog elképesztő. Dokumentumfilmes életműve szinte teljes mértékben egyenértékű a játékfilmes életművével. A Cave of Forgotten Dreams példának okáért a dél-francia Chauvet barlangba kalauzol, hogy elsőként adjon képet az emberiség történetének legősibb, megközelítőleg 32 000 éves barlangfestményeiről, ekként pedig magáról a primordiális létről. Ilyen körülmények között, egy fél méter széles pallón filmezni önmagában technikai bravúr, Herzog azonban 3D-ben filmezett, hogy még hitelesebben adja vissza a barlang domborulatait is kihasználó alkotók festményeit. Ha élne Hamvas Béla, ez lenne a kedvenc dokumentumfilmje.
A kínai mellett a dél-koreai függetlenfilm is hasít, még ha erről Európában vélhetően fogalmunk sincs. Park Jung-bum depresszív elsőfilmje teljesen érthető módon végignyerte a világ filmfesztiváljait, ugyanis még senki nem mutatta meg ilyen hitelességgel a Dél-Koreába szökő észak-koreai menekültek mérhetetlenül keserves és kilátástalan helyzetét. A rendező saját észak-koreai menekült barátja életén alapuló mozi arról szól, hogy nincs változás: a diktatúra rabságát az előítéletek rabsága váltja fel.
Európában 2011 a brit film éve, erről tanúskodik a Kill List is, amely családi drámaként indul, bérgyilkos moziként folytatódik, majd pedig egy bizarr, okkult fináléban csúcsosodik ki. Óvatos közelítést igényel, mert démoni film.
Egy újabb fantasztikusan erős debütáló darab. A Margin Callban egy kereskedelmi bank emberei beszélgetnek 107 percben arról, hogy mit kellene csinálni a pénzügyi válság előestéjén a veszteség minimalizálása érdekében. Az ilyen tárgyalótermi dráma-modellt használó munkák vagy működnek vagy nem. A Margin Call remekül működik, mert pontos dialógusokkal és remekbeszabott ensemble casttal (Kevin Spacey, Jeremy Irons, Stanley Tucci stb.) dolgozik.
Emberek egy csoportja el akar jutni A pontból B pontba az amerikai pusztaságon keresztül, de az emberek által felbérelt Vezető nem tudja, merre van a B pont. Aztán találkoznak az Idegennel (egy indiánnal). Erről szól a Meek’s Cutoff, Kelly Reichardt rendhagyó, kontemplatív westernje. Méltóságteljesen hömpölygő, kevés beszédű munkája semmit nem magyaráz meg; olyan nyitott a különféle értelmezésekre, mint a befejezése. Leginkább politikai allegóriának szeretem látni, egyfajta Bush-kritikának, amelyben nem dönthető el egyértelműen, hogy jogos-e az Idegen (a muszlimok) démonizálása. Akárhogy is legyen, nem mindennapi filmélmény a Meek’s Cutoff.
Az év feel-good mozija. Sajnos moziforgalmazásra nem alkalmas, mert sűrű szövésű popkulturális utaláshálója miatt ezer szállal kötődik a helyi (dél-koreai) viszonyokhoz, ám fesztiválfilmnek tökéletes. Kang Hyung-chul (Pletykalavina) idei mozisikere egy önfeledt nosztalgiamozi, amelyben egy negyvenes családanya felkeresi a középiskolás kebelbarátokat, akikkel anno egy csajklikket alkottak. A Sunny bravúrosan fűzi egybe az 1980-as évek közepének szöuli életképeit a jelenkori szituációkkal; melodráma-premisszája (halálos betegség) ellenére egy kirobbanóan derűs, rendkívül mókás, egyébiránt pedig ellenállhatatlan darab. A Jeolla-tartományból származó főhősnő nagymamájából a családi ebéd közben kirobbanó, lokális szitokszavakat tartalmazó, lefordíthatatlan káromkodástiráda a legviccesebb jelenet, amit idén láttam.
Egy újabb izmos brit produkció, amely a történet előfeltevését (helyesebben: következményét, hiszen a mozi múltbéli visszapillantásokra épül) ugyan beáldozza a pszichológiai realizmus oltárán (egy ilyen tragédia után az egyetlen megoldás a város elhagyása), de ettől eltekintve tűpontos és megrázó erejű látlelet egy szerfelett problémás gyermek és az ő tanácstalan édesanyja kapcsolatáról. Kevin egy olyan időzített bomba, aki minden értéket szétzúz és minden életet kettétör maga körül – hozzá képest még a kis Damien is csupán lelkes kiscserkésznek tetszik a Gonosz szolgálatában.
Na Hong-jin második nagyjátékfilmjében visszatér szinte a teljes stáb (a két főszereplőtől az operatőrön át a vágóig) az itthon is bemutatott, több mint ígéretes debütáló darabjából (Az üldöző), a műfaj sem változik (thriller), csupán a helyszínek száma, a költségvetés és a játékidő kerül izmosításra. A végeredmény egy némileg túlbonyolított (lásd még: The Unjust), ugyanakkor messzemenőkig figyelemreméltó munka egy egyszerű kínai-koreai taxisról, aki az adósságai kiegyenlítése végett bérgyilkos munkát teljesít Szöulban, csak aztán nem a tervezettek szerint alakulnak az események. Na Hong-jin végig feszült, remek tempójú, akciódús mozija minden fronton kimagaslóan teljesít. Külön kiemelendő a kínai-koreai munkaadó-gengszter karaktere, Kim Yun-seok ugyanis elemében van, kiváltképp akkor, amikor az ágyból kikelve rögvest egy óriási marhalábszárcsonttal pépesítheti az ellent. A film két változata ismeretes, ezek közül a 16 perccel rövidebb nemzetközi verzió (aka. director’s cut) ajánlható a koreai mozikban bemutatott eredeti ellenében.