Még év elején, az idei Oscar-jelölések közzétételekor úgy tűnhetett, beköszönt végre az igényes ÉS szórakoztató mozik korszaka. Igaz, a 127 óra, a Fekete Hattyú és a Harcos is enyhe csalódást hagyott maga után, és végül a Király beszéde sem igazolta az óriási üdvrivalgást, de ezek a filmek legalább új irányokba mozdultak el. Az Akadémia irányadó szavazatai, illetve az imponáló jegybevételi adatok miatt tehát egy ideig úgy tűnhetett, Hollywood végre komolyabb figyelmet szentelhet a midcult alkotásoknak is. Az optimista jóslatok ellenére azonban a nagy stúdiók az üzembiztosnak tartott tervek mellett döntöttek, azaz néhány érdekesebb próbálkozást leszámítva idén is a jól bevált alapanyagok és régi ötletek újrafelhasználása folytatódott. 2011-ben soha nem látott mennyiségű folytatás, prequel és újraindítás készült – ennek ellenére (vagy éppen ezért?) mégsem sikerült igazán átütő, maradandó slágerfilmeket gyártani.
Az X-Men és a Majmok bolygója előzményfilmjei ugyan szódával még akár el is mentek volna, de a Thor, az Amerika kapitány vagy a Zöld darázs már agylazító szórakozásként sem állta meg a helyét. Az említett filmek azonban a jobban sikerült próbálkozások közé tartoztak. A Karib tenger kalózai 4, a Zöld lámpás, vagy a Conan az elviselhető szintet sem ütötte meg. A legnagyobb melléfogást mégis a Cowboyok és űrlények, valamint az Álomháború alkotói követték el, hiszen ezekre a művekre óriási hype is ráépült. Néhány váratlan meglepetés azonban idén is befutott az Álomgyár félreeső műhelyeiből. Remek szórakozást jelentett a Trancsírák, a Piranha 3D és az Élve eltemetve, de arra talán tényleg senki sem számított, hogy a Végső állomás ötödik része is ilyen jól sülhet el.Kellemes fordulat volt ebben az évben, hogy több rutinos mester is szerethető alkotással rukkolt elő. Terrence Malick és Lars von Trier ugyan továbbra is végtelenül modoros és túlértékelt filmeket készít, de Pedro Almodóvar (A bőr, amelyben élek), Woody Allen (Éjfélkor Párizsban) és Mike Leigh (Még egy év) rendkívül ügyesen keverte meg a már jól ismert kártyáit. Hatalmas újdonságokkal ugyan egyikük sem kínált, de legalább maximálisan kiszolgálták a közönséget. Hasonlóan korrekt élmény volt a Hajszál híján úriember is, de igazán átütő skandináv film ebben az évben sajnos nem jutott el a hazai mozikba. Az itthoni állapotok egyébként 2011-ben is tovább romlottak: év közben súlyos kómába esett a magyar film. Ennél súlyosabb probléma azonban, hogy a forgalmazók egyre kevésbé képesek a fontos, de kevésbé kifizetődő, rizikósabb filmek behozatalára, így a magyar néző most is jelentős alkotásokról maradt le. Kijött ugyan DVD-n az Idegen Arcok, de a remek Balada triste de trompeta és a Hobo with a shotgun hiánya már kifejezetten fájó (a dél-amerikai és ázsiai filmtermés szinte teljes mellőzése pedig lassan már megszokott tünet). Örüljünk azonban annak, hogy ha csúszással is, de az Utódok, A hatalom árnyékában, A leleményes Hugo, a Suszter, szabó,baka, kém és a The Artist végül eljuthat majd hozzánk is. (A jelentős késések miatt fordulhatott elő az a furcsaság is, hogy a honi bemutatás időpontjait alapul vevő listám nagyobb része valójában 2010-es alkotás).
Végül az idei kedvencekről néhány szót. A Coen-fivérek ismét egy remek műfaji játékkal rukkoltak elő, a Félszemű méltó folytatása az alkotópáros régóta tartó, amerikai műfaji körútjának. Keserédes hangulata és az erős színészi alakítások miatt nagy élmény volt a Blue Valentine is, amely visszaadta a hitem a melodráma műfaját illetően. A Submarine azért volt annyira szerethető, mert a Richard Ayoade rendező francia újhullámos manírokkal jópofa mozit tudott forgatni a brit nyolcvanas évekről. A közönség sajnos nem harapott rá, de ötletes kísérlet volt a Scott Pilgrim a világ ellen, hiszen Edgar Wright intermediális fúziót valósított meg, és összehegesztette a videojátékok, a képregények és a mozi vizuális esztétikáját (véleményem szerint az idő őt igazolja majd). 2011 legemlékezetesebb filmje mégsem ez, hanem egyértelműen a Drive volt, melyet távolról sem neveznék hibátlan vagy korszakos mesterműnek, de Nicolas Winding Refn alkotása legalább egy fejjel kiemelkedett az idei mezőnyből. A 2011-es filmtermést ez a tény minősíti a legszemléletesebben.