Nem kell ahhoz rendszeresen böngészni a különböző jegybevételi statisztikákat és nézettségi adatokat, hogy rájöjjünk: az eddig csodaszernek tekintett 3D körül mostanság valami nincsen egészen rendben. Nemcsak a lelkendező jóslatok halkultak el, de mintha az eddig oly látványos diadalmenet is lelassult volna egy kissé, és ezzel párhuzamosan egyre
kevesebb átütő sikerről lehet hallani, illetve az újabb bevételi rekordokban (Harry Potter,
Transformers) a térhatás már nem kimondottan fontos tényező. Ezt a megtorpanást ráadásul sajátosan árnyalja az a friss jelenség, hogy az elmúlt időszakban a nézők gyakran olyan mozikat részesítettek előnyben, amelyeket eddig leginkább a kritika emelt a pajzsára, de a nézettségi és bevételi listákon csak elvétve találkozhattunk velük.
Emblematikus mid-cult alkotások, mint a Harcos, a Közösségi háló vagy a Fekete hattyú,
a legfontosabb piacnak számító tengerentúlon sikerfilmeket megszégyenítő eredményeket
tudtak produkálni, a toplistákon pedig olyan látvány-orientált mozikat utasítottak maguk
mögé, mint például a méregdrága Zöld darázs.

Igen érdekes dolgok történnek tehát manapság: szinte fillérekből készülő filmek köröznek
le nagyköltségvetésű, látványos eposzokat, és fél-független, komoly marketinget nélkülöző mozik aratnak figyelemreméltó közönségsikereket, miközben a nagy stúdiók zászlóshajói alig hozzák vissza a befektetett tetemes összegeket. Új trendek, tendenciák születésének vagyunk talán a tanúi, vagy csak a legfrissebb (és az eddigi legnagyobb) 3D hullám csengett volna le ilyen hirtelen?

A 3D pár évvel ezelőtti gyors felfutása kétségtelenül igen ígéretesen indult, és az Avatar
mindent elsöprő (elsősorban pénzügyi) sikere után a nagy hollywoodi stúdiók vezető
menedzserei is nyugodtan dőlhettek hátra, hiszen a harmadik dimenzióban megtalálni
vélték az oly régóta keresett bölcsek kövét. A térhatású film valóságos csodaszernek tűnt, mert egyszerre képes legyőzni a mozira napjainkban leselkedő összes démont: nemcsak az embereket csalogatja vissza kanapéról a hűtött multiplexekbe, de visszakézből keveri le a gonosz nethuligánoknak is azt a bizonyos, régen esedékes pofont, hiszen a monitoron (legalábbis egyelőre) nem jön létre a vágyott illúzió, az illegális letöltésnek így nem marad sok értelme. Újra vonzóak lettek tehát a nagy vásznak, az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy az efféle filmekért még az extra jegyár is elkérhető, és a néző is örömmel fizet picit többet a sosem látott attrakciókért.

Érthető tehát, miért is volt olyan nagy a lelkesedés az új jelenség körül, így aztán az sem
véletlen, hogy a mozi intézményét temetők egy része hirtelen győzelmi ódákat kezdett
zengeni – a 3D pedig olyan bűvös szlogenné vált, amellyel az addig csak álomnak gondolt
jegybevételi eredmények is elérhetővé váltak. Az Avatar keltette hullámok azonban szép
lassan elültek, a mantraként szajkózott varázsige ereje pedig érezhetően csökkent, és ezzel párhuzamosan a diadalittas hangok is egyre jobban elhalkulnak, sőt, néhányan már újabb 3D-válságot kezdenek emlegetni. Természetesen mindez nem is zavarná különösebben a stúdiókat, ha a lesújtó kritikai megítélésektől függetlenül a térhatású filmek még mindig szépen és egyenletesen teljesítenének.

Mostanra azonban már néhány (egyelőre még kisebb) bukta is elcsúfította a szép pénzügyi összképet, nyilvánvaló tehát, hogy az efféle filmek produceri megítélése fokozatosan romlani fog. Gondoljunk csak az olyan biztos befutónak gondolt alkotásokra, mint a Zöld darázs vagy a Tron, amelyek épp csak be tudták hozni a magas gyártási költségeket. Százmillió dollár feletti büdzsét általában csak biztos befutóknak biztosítanak, így lehet igazán intő jel az Anyát a Marsra vesszőfutása, amely nagyszerű példája annak, hogy bizony még a három dimenzió sem garancia semmire.

A fentieken pedig azért is érdemes lenne elgondolkodniuk az érintetteknek, mert a
szuperprodukcióktól éppen olyan filmek szipkázták el a nézőket, amelyeket eddig nem
tekintettek versenytársaknak – azaz a 3D csökkenő bevételei mellett pénzügyi szempontból esélytelennek tartott kisköltségvetésű alkotások teljesítettek váratlanul jól a kasszáknál. Pár éve még hihetetlennek tűnt volna, hogy olyan „komoly” mozik lépjék át a kétszázmillió dolláros bevételi határt, mint a Félszemű, a Közösségi háló vagy az Oscar-díjjal azért erősen megtámogatott A király beszéde, és ugyanabban az évben még olyan fél-független filmek is százmillió dollár felett járnak, mint a Fekete hattyú vagy az abszolút meglepetés Harcos. Ha pedig ez a lista esetleg nem lenne elég sokkoló a blockbuster-producerek számára, akkor még azt is feltétlenül alá kell húzni, hogy a fentiek mellett olyan off-hollywoodi alkotások is figyelmet (és jegyvásárlási kedvet) tudtak kelteni, mint a szociális érzékenységű Winter’s Bone, vagy A gyerekek jól vannak leszbikus családi mozija. Igaz természetesen az is, hogy ekkora bevételeket a 3D-látvánnyal megspékelt alkotások is biztosan elérnek, mert még a legrosszabbul teljesítő látványmozik is behozzák a százmillós büdzséjüket – de a fenti eredmények befektetői szemmel ennél azért sokkal beszédesebbek.

Tisztán pénzügyi szempontból nézve ugyanis a filmkészítés rendkívül nagy haszonnal
kecsegtető, de hatalmas kockázatokkal járó üzlet. Ha például állampapírt veszek, az szinte kockázatmentes választás, cserébe viszont csak egy-két százalékkal gyarapíthatom a befektetett összeget. Ha azonban a Winter’s Bone című moziba fektettem volna a pénzem, durván 600%-os haszonnal zárhattam volna az üzletet (egy dollárral hatot kereshettem volna). Igaz ugyan, hogy ebben az esetben igen nagy volt kockázat, ki gondolná ugyanis egy független, kis költségvetésű filmről, hogy tisztes hasznot fog hajtani – tegyük hát a pénzünket inkább olyan alkotásokba, amelyekre biztosan beülnek majd az emberek. Pontosan erre lenne jó a 3D mágikus hívószava, hiszen (eddig legalábbis) pénzemberként jó eséllyel bízhatunk az ilyen produkciók megtérülésben, dacára az ezzel járó igen nagy költségvetésnek is. Innen pedig rögtön érthetővé is válik, miért lehetett kisebbfajta hidegzuhany a producereknek, hogy miközben például a Tron nagyjából 170 millió dollárba került, és világszinten körülbelül 400 milliót hozott (messze nem tudta megtriplázni a befektetett összeget) – addig a 38 milliós költségvetésű Félszemű 250 milliónál jár (a bevétel tehát több, mint hatszorosa a költségeknek). Ez az eset ráadásul egyáltalán nem elszigetelt, hasonló arányokat lehetne kimutatni a már említett Titánok harca, a Zöld darázs, a Narnia krónikái 3 vagy a Gulliver utazásai esetében is, és a lista ezzel még korántsem lenne teljes.

De hagyjuk most a hideg számokat, hiszen ezzel a rögtönzött pénzügyi levezetéssel csak
demonstrálni szerettem volna azt az egyébként is igen jól kivehető trendet, hogy a nézők
bizony kezdenek elpártolni a látványorientált alkotásoktól, és inkább részesítik előnyben az okosabb, történet- és színészközpontú történeteket. Tévedünk azonban, ha a fenti folyamatok mögött a befogadói szokások és elvárások gyökeres átalakulását keressük. Nem lett egy csapásra minden moziba járó átlagpolgár egyben filmkritikus is, és nem támadt hirtelen tömeges igény a művészi megoldások iránt sem. Ne felejtsük el: a néző a film kiválasztásával egyszerűen csak szavaz, ezzel pedig mintegy figyelmezteti a filmkészítőt. Ha az adott alkotás nem köti le, hát majd olyanra ül be, amin biztosan nem unatkozik. És talán éppen ez az, amit a nagy lelkesedésükben mintha figyelmen kívül hagytak volna a 3D-filmek készítői, hiszen gyakran olyannyira elvesztek a megfelelő látvány létrehozásában, hogy közben elfeledkeztek az olyan apróságokról, mint a lebilincselő történet, a jól megírt karakterek, vagy a feszes dramaturgia. Gondoljunk csak vissza arra, hogy már az Avatar is épp az ilyen hiányosságai miatt kapta a legtöbb kritikát - de a legfrissebb 3D-alkotásokat szemlélve már egyértelműen érezhető, mennyire elhanyagolták a készítők az egyébként alapvető fontosságú forgatókönyvet, és minden erejükkel a lélegzetelállító látvány kidolgozásán fáradoztak. A néző azonban hamar beleun a szép csomagolásba, és egyre inkább a belbecsre lesz kíváncsi. Olyan figurákat és történeteket akar látni, amik róla és neki szólnak, azaz olyan mesékben szeretne hinni, amik valamiért megérintik. Ezért is lehetett talán közönségkedvenc A király beszéde, a Harcos vagy a Fekete hattyú, és ezért kerül majd szinte biztosan a süllyesztőbe a Tron vagy az Utolsó léghajlító.

Fussunk csak végig a 3D-mozi sikerlistáján! Az Avatart leszámítva szinte csak olyan
filmeket találhatunk az egyértelmű kasszasikerek között, amelyek a hagyományos módon
is biztosan megállták volna a helyüket a mozikban. A Toy Story harmadik része, a Fel!
vagy az Alice Csodaországban egyértelműen olyan mesék, amelyek jól kitalált figurákkal,
erős történetekkel dolgoznak, és ugyanez igaz a legfrissebb sikerekre is, hiszen senki nem
gondolná, hogy a legújabb Harry Potter és a Karib tenger kalózai 4 a harmadik dimenziónak köszönhetően robbantottak kasszát. Az extra látvány inkább csak ráadás, de semmiképp sem a fő vonzóerő. Ha ugyanis nem elég erős az alapanyag, akkor még az animáció+térhatás kombinációja sem jelent garanciát semmire – erről például az Anyát a Marsra alkotói biztos hosszasan tudnának mesélni nekünk.

A 3D a gyerekmesék támogatása mellett pedig szép csendben mintha elkezdett volna az
egyszerű cirkuszi látványosságok területére visszaszorulni. Megbízhatóan aknázzák ki
ugyanis a technikában lévő zsigeri potenciált a különböző trancsírozós horrorok (Fűrész 3D, Véres Valentin 3D, Piranha), a térhatás erejében bíznak az egzotikus helyszínekre kalauzoló kalandok (Sanctum), és az olyan abszolút vásári mutatványosok is, mint a Jackass stábja. A harmadik dimenzió ilyetén felhasználása pedig akár a vég kezdetét, a divat eljövendő lecsengését is szimbolizálhatja, hiszen viseltek már az emberek sokszor celofánszemüveget az elmúlt hatvan évben az efféle filmek alatt - az újdonság elmúltával azonban gyorsan más izgalomforrás után néztek.

Temessük hát el ismét a harmadik dimenziót, vagy egyszerűen csak utaljuk a gyerekfilmek
és az olcsó szenzációmozik kétes birodalmába? Ezt talán még korai lenne eldönteni, hiszen
a gyászbeszédet íróknak itt van rögtön a hangosfilm esete: évekig folytatták a zörejekkel
ellátott, de valójában még némafilmnek tekinthető alkotások gyártását, és csak hosszas
tanulási folyamat után kezdték valóban fontos filmes eszközként használni a hangot. El tudjuk ma képzelni, hogy a beszélő filmszínészt annak idején többen mozis zsákutcának tartották? Lehetséges, hogy ez a helyzet a vászon mélységével is, hiszen a harmadik dimenzió használatával még a legprogresszívebbnek kikiáltott Avatar sem újította meg a filmnyelvet, így azt hiszem, a valódi térbeli mozira még mindenképpen várnunk kell. És talán nem is sokat, mert éppen olyan nagyágyúk forgatnak most térhatású filmeket, mint Steven Spielberg, Peter Jackson vagy Martin Scorsese – így ha az említett áttörést talán nem is ők fogják elkövetni, az azért mindenképpen elvárható tőlük, hogy a káprázatos látvány mellé egy épkézláb történetet is kikerekítsenek. Ezzel pedig mindenképpen demonstrálhatják a 3D-ben rejlő, eddig még kiaknázatlan potenciálokat, vagy felvillanthatják a fejlődés új irányait.

Ez azonban csak a bizonytalan jövő – a jelen viszont biztosan a megtorpanásról, a divathullám lecsengéséről szól. Az erre szóló figyelmeztetést mindenestre már nemcsak az Amerikai Filmakadémia küldte el a hivatalos irányvonalat is reprezentáló Oscar-jelölésekkel, de már mi, a nézők is állást foglaltunk az ügyben azokkal a nézettségi adatokkal, melyeket a fentiekben végigtekintettünk. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelenthessük, a 3D meccse még messze nincs lefutva. Egy azonban biztos: ezekkel az új tendenciákkal bizonyosan mi, a nézők járunk majd a legjobban. A bevételi adatok fényében ugyanis a közeljövőben biztosan bőkezűbben fognak majd fél-független, illetve mid-cult produkciókat finanszírozni, ezzel párhuzamosan pedig a látványos mozik alkotói is megpróbálnak majd igényesebben megírt, okosabb alkotásokkal előrukkolni. Egy dolgot azonban sohasem szabad elfelejtenünk! Ezt a meccset a vásárolt mozijeggyel végeredményben mi döntjük majd el...