Sofia Coppola eddigi életműve filmes önvizsgálat, amely a felnőtté válás, illetve a hétköznapi élettől hermetikusan elzárt környezet és a hangsúlyos apafigura meghatározta női öntudat kialakulása köré szerveződik. A Made in Hollywood is ezt a terápiás vonalat építi tovább, de a korábbi metaforikus történetek helyett a rendezőnő most sokkal direktebben támaszkodik a saját gyermekkori élményeire. A védett, idilli kertváros, a francia királyi udvar és a japán luxusközeg után ezúttal a híres hollywoodi sztárhotel, a Chateau Marmont falai közé kalauzol minket, hogy mi is elmerülhessünk az üresen csillogó szórakoztatóipar világában. Coppola tulajdonképp nem is tesz mást, csak újrahasznosítja az Elveszett jelentés formuláját. A hangsúlyt ismét a sztárlétben meghasonlott férfira, az apafigurára helyezi, és a feszültség most is a sivár, mesterséges miliő és az emberi kapcsolatok törékenysége között jön létre. Nagy kár, hogy az időközben kultikus státuszba emelkedett nívós előddel ellentétben a szerzői önterápiát mégsem sikerült univerzális érvényű alkotássá emelnie.

Bár a rendezőnő folyamatosan tagadja az életrajzi vonatkozásokat, az ünnepelt hollywoodi csillag és a tizenegy éves kislány hangsúlyos apa-lány kapcsolatában azért nem olyan nehéz felfedezni az egyértelmű személyes érintettséget. Coppola eddig is tökéletesesen értett a hiteles és markáns hangulatok megteremtéséhez, bennfentesként azonban szinte lubickol a témában, és néhány ecsetvonással, imponáló könnyedséggel festi fel az ünnepelt mozisztárok keserédes világát. Los Angeles ritkán látható ilyen távolságtartó, de mégis elnézően kedves melankóliába burkolva: a hűvös, kékes tónusokkal, a popartos fényekkel dolgozó képek William Eggleston fotóit és Helmut Newton hollywoodi portréit idézik, az egyébként is statikus jeleneteket pedig valami fura időtlenség lengi be. A rendezés így tovább fokozza az Elveszett jelentés minimalizmusát, és egyre kevesebb kameramozgással, párbeszéddel és kísérőzenével dolgozik.

Az atmoszféra tehát rendben van, és a showbiznisz kifigurázása, a száraz, szarkasztikus humorba tekert irónia is tökéletesen működik, de ennél a film sajnos nem képes sokkal mélyebbre ereszkedni. A hírnév súlyával együtt járó egzisztencialista futamok, a hangsúlyos szülő-gyerek viszony ábrázolása nem mutat túl a már jól ismert sztereotípiákon. A popkulturális utalások, a lépten-nyomon kihelyezett idézőjelek és hasonlatok azonban mit sem érnek, ha nem sikerül átélhetővé varázsolni a főhős problémáit, és így bevonni a történetbe a szélesebb közönséget is. A testvérfilm az idősödő színész kapuzárási pánikján, illetve a fiatal lány félénk útkeresésén keresztül érthető érzelmekről és egy általános érvényű élethelyzetről mesélt – a Made in Hollywood hőse ellenben sokkal inkább tűnik nyafogós pozőrnek. Coppola adós marad a modorosan ábrázolt spleen komolyabb analízisével, és hiába csomagolja gyönyörűen, az ábrázoltak közhelyességét bizony nem tudja elrejteni, sőt, a bántóan didaktikus befejezéssel még ki is emeli a vulgáris bölcsességeit. Egy ilyen tehetséges, személyesen is érintett, megélt tapasztalatokból merítő szerzőtől ennél azért jóval többet várhattunk.

A Filmvilág októberi számában olvasható egy másik, némileg pozitívabb hangvételű kritika is a filmről. A rendező portréja itt található.