Az elmúlt években a szélesebb publikum számára a horror műfaja két, igen hosszúra nyúlt filmszéria nevével fonódott össze. A nagyobb karriert kétségtelenül a hetedik etapjával (egyelőre legalábbis) nemrég véget ért Fűrész-franchise futotta be, de a hírnév tekintetében nem sokkal marad el mögötte a mostanság az ötödik résszel jelentkező Végső állomás-sorozat sem. A hangos siker ráadásul nem is annyira magától értetődő, hiszen a két filmfolyamot annak ellenére szerette meg a közönség, hogy az első Fűrész-opuszt leszámítva azok sem elsöprő látványelemekkel, sem humoros horror-reflexiókkal, sem komolyabb művészi vagy intellektuális tartalmakkal nem rendelkeznek - sőt, a zsáner ortodox hívei még a horror címkéjét is elvitatják tőlük.

A lesújtó vélemények és kritikák ellenére azonban a Fűrész-filmek az évek során nemcsak egy igen kemény rajongói tábort alakítottak ki, de világszerte jóval 800 millió dollár felett teljesítettek (miközben a hét mozi összköltségvetése alig volt több 63 millió dollárnál). Ma már hivatalosan is a Fűrész számít minden idők legjövedelmezőbb horror-szériájának. A Végső állomás ilyen imponáló nézettségi adatokkal ugyan egyelőre még nem büszkélkedhet, de sorozat sikerére jellemző, hogy a legújabb folytatás már átlépte a százmillió dolláros álomhatárt, ami bizony igen ritka dolog egy ötödik rész esetében.

A két sorozat tehát mindenképpen vizsgálatra érdemes, hiszen a közönség ilyen pozitív reakcióját nem intézhetjük el holmi kézlegyintéssel. Már a fenti számokból is egészen nyilvánvaló, hogy ezek a művek, illetve alkotóik tudnak valamit, ami miatt a nézők még a sokszor újraismétlődő motívumok ellenére is kíváncsiak a menetrendszerűen érkező folytatásokra. A zsáner történetében csak igen kevés mű érte el az ötödik epizódot, és még kevesebb az olyan, amely a hetedik részt is abszolválta: az elit klubban Jason, Freddy, Myers mellett a Kukorica gyermekei és a Hellraiser-franchise tanyázik, de nekik ehhez jóval több idő állt rendelkezésre, mint a két frissebb szériának. 

Ha a folyamatos sikerek legfontosabb összetevőjét kutatjuk, azt nyilvánvalóan az ütésálló alapkoncepciókban kell keresnünk, hiszen bármennyire is vázlatszerűek és egyszerűek a receptek, azoknak mégis lényegi pontokon kell eltalálniuk az aktuális közízlést, mert ha nem így lenne, egy-két rész után már a kutya sem lenne kíváncsi az újabb folytatásokra. A Fűrész és a Végső állomás boncolgatása közben ráadásul rögtön szembesülhetünk azzal is, milyen sok a kapcsolódási pont a két vizsgált alaptörténetben. Kétségtelen, hogy mindkét széria hasonló törésvonalak mentén ismerte fel az aktuális nézői elvárásokat, és remek érzékkel lovagolta meg azokat a legújabb befogadói tendenciákat, amelyek a horror műfaját a leginkább vonzóvá tehetik a mai kor filmfogyasztói számára (nem véletlen, hogy az illegális letöltési listákon is igen előkelő helyen végeztek).

No de mi is az a nagy trükk, ami miatt olyan pontosan eltalálták egy jól körülírható réteg ízlésvilágát? A képlet természetesen pofonegyszerű, hiszen ez a tucatnyi film tulajdonképpen semmi egyebet nem csinál, csak rövid, önállóan is értelmezhető videoklip-szekvenciákat fűz össze a szintlépős számítógépes kalandjátékok logikája mentén. A játék szabályait pedig egy olyan virtuális, a való világ törvényei felett álló szupergonosz alakítja, aki képes folyamatosan mozgásban tartani az eseményeket - és mivel nem kötik a hagyományos fizikai lét korlátai, az események végén mindig elhelyezi még a nagy twistet is, ami tovább lendíti a soha véget nem érő történéseket.

Érdemes megfigyelni, hogyan jelenik meg ez a virtuális léttel bíró játékmester a két sorozatban, hiszen azzal, hogy a hangsúlyokat egészen máshová helyezik az alkotók, teljesen más minőségeket hoznak létre. A Végső állomás-széria például a neten terjedő „leghülyébb-halálok” történeteket (Darwin-díj és társai), illetve a tematikus csatornákon és a különböző videomegosztókon hódító baleset-videókat aknázzák ki. A filmek fő gerincét ugyanis a lehető leglehetetlenebb, már-már a perverzió határát súroló halálnemek jelentik: az alkotók az indító látomásokon keresztül gyorsan kijelölik az áldozatok számát és sorrendjét, a néző feladata pedig csupán annyi lesz, hogy akár egy Top 10-es visszaszámlálás esetén, itt is szépen kivárja a listán szereplő, egyre elképesztőbb baleseteket.

A Végső állomás kiagyalói azonban nem ál-realista tévéműsort szerettek volna készíteni, ezért természetesen tovább bonyolítják a szálakat. Mivel pontosan érezték a horror hatásmechanizmusát, nagyszerűen felismerték azt is, miért örvendenek ekkora népszerűségnek ezek a hihetetlen történetek és sokkoló videók. Az emberek falják a balesetekről szóló híradásokat, mert a félelmetes események megmutatásával ezek mintegy kimondják helyettük a megfogalmazhatatlan rettenetet. Nem véletlen, hogy a bulvár is imádja a témát, hiszen a „csak erős idegzetűeknek” felvezetéssel a zsigereinkre hatnak: ma a honi kereskedelmi tévék híradói is túlnyomó részt közúti balesetekben és véres gyilkosságokban tocsognak.

Pontosan tudjuk, a halál állandóan les ránk, azaz minden pillanatban történhet valami olyan banális véletlen, ami akár az életünkbe is kerülhet – ezzel a paranoid tudattal azonban nem lehet együtt élni, így jobb mindezt valami kézzel fogható formába önteni, és jó mélyre eldugni. Erre kiválóan alkalmas például a sors vagy a végzet fogalma, hiszen nevet ad felfoghatatlannak (amivel az birtokolhatóvá válik), és ezzel együtt valamiféle rendszert is visz a nyugtalanító káoszba. A Végső állomás alapmotívuma pontosan ezt az ősi emberi reakciót gondolja tovább, hiszen magát a Halált emeli könyörtelen sorozatgyilkossá, és ezzel egy igen könnyen megérthető, pár egyszerű szabályban összefoglalható szisztémába rendezi az elképesztő véletlenek sorozatából felépülő baleset-sorozatot.

Az alkotók azonban remekül ráéreztek arra is, hogy minél elképesztőbb és irracionálisabb egy véletlen baleset, annál több benne a morbiditás is, hiszen az emberi psziché jobb híján az éjfekete humorban oldja fel azt a görcsöt, amit a megmagyarázhatatlan balszerencse okoz. A Végső állomás hajtóerejének a fő forrása így tulajdonképpen a Halál kinevetése lesz, hiszen a determinált sorsával szembemenő, a szabad akaratot megtestesítő hősök elpusztítására egyre kicsinyesebb, őrültebb és körmönfontabb akciókat kell kieszelnie, de mindezt fizikai test nélkül, szinte ironikusan eltúlzott komolysággal teszi.
 
A Fűrész-franchise négy évvel később indult, és végeredményben a Végső állomás alapképletét gondolta tovább, de azzal, hogy az arctalan, banális véletlent egy szinte isteni intelligenciával megáldott, mégis hús-vér sorozatgyilkosra cserélte, végleg kiölte magából a felszabadító erejű, éjfeketén csillogó humort és a borzongató szórakoztatást, hogy azt egy kissé modoros, néhol rendkívül izzadságszagú atmoszférával helyettesítse. A megdöbbentő balszerencse-sorozatokat itt már szado-mazo fantáziákra hajazó kivégzés-szekvenciák váltják fel, a világunk felett lebegő, mindent tudó gonosz pedig már nem a véletlen kiszámíthatatlanságára, hanem az életünket behálózó információ-áramlás kiváltotta paranoiánkra épít - a Végső állomás-filmekkel ellentétben azonban ezt a félelmünket nem mindig képes következetesen feloldani. A látványos gyilok-jelenetek és a történet kifacsarása így gyakran önjáróvá válik, amelyet már semmiféle terápiás cél nem hajt.

A Végső állomás esetében a minket fenyegető erő nem kap arcot, egyedüli szócsöveként csak a hamar kultikussá vált Tony Todd figurája jelenik meg – de ez a voodoo-varázslókat és őrült prófétákat idéző karakter mindig kikacsint a nézőre, hiszen nemcsak önmagával, de a szereplőkkel is meglepően kritikus. Az így kinyilatkoztatott történetszervező-szabály azért lesz humoros, mert az általa lefestett Halál végeredményben egy oly humortalan hivatalnok, aki akár az adóhivatalban is dolgozhatna. Ilyen jelmezben azonban már maga a Kaszás sem olyan félelmetes.

A Fűrész viszont ezzel ellentétes irányba mozog, és a keresztény etika mentén megpróbálja morálisan is megindokolni a látott szörnyűségeket. A különböző bábok, videofelvételek és reszelős hangok formájában kommunikáló szuperlény folyamatosan azt üzeni nekünk, hogy ő bizony mindent lát és mindenütt ott van. Jigsaw ismeri minden lépésünket, megméri a bűneinket és a kiszabja az ehhez méltó, a saját értékrendszere szerint igazságos büntetést. Az, hogy ebben a figurában most éppen nem Istent, hanem a modern titkosszolgálatokat, a térfigyelő kamerákkal, lehallgató berendezésekkel és műholdakkal felszerelt államhatalmat látjuk, legalább annyit elárul a saját korunkról, mint az, hogy a kiszabott büntetéseket fura mechanikus szerkezetek és önjáró kínzógépek testesítik meg.

Talán nem véletlen, hogy a Fűrész hetedik része egyúttal a sorozat végét jelentette (természetesen jelen állás szerint), hiszen a folyamatos újraírás miatt a karakter szinte már önmaga paródiájává vált. Jigsaw a kollektív lelkiismeret megtestesüléseként kegyetlen következetességgel gyógyította a színlelések és hamis szerepek között többfelé szakadó modern személyiség bűntudatát – azzal azonban, hogy az írók egyre elképesztőbb fordulatokba és büntetésekbe kényszerítették, folyamatosan elvesztette a fenti szerep betöltéséhez nélkülözhetetlen komolyságát.
 
A Végső állomás azonban még korántsem fulladt ki, és az ötödik rész nem várt pénzügyi sikere miatt két prequel már bizonyosan el fog készülni hozzá – az arctalan halál tehát tovább szedheti a szerencsétlen áldozatait. A közönség mindaddig be is fog ülni ezekre a művekre, amíg ebben a kiszámíthatatlan világban a könnyen felismerhető, nevesíthető rendszert jelenítik meg.


A Fűrész-szériáról a most megjelent októberi Filmvilágban is olvasható egy tanulmány "Akarsz-e játszani halált?"-címmel.