Idén a Titanic közelebb került az elsüllyedéshez, mint valaha. A támogatások elapadása miatt még az a veszély is fennállt, hogy elmarad a fesztivál, végül a szervezők „A mennyiségből engedünk, a minőségből nem!”-jelszóval csökkentették a bemutatandó filmek, illetve a vetítések számát. A kínálatra azonban még így sem lehet panasz – ahogy tavaly, úgy idén is olvasóink figyelmébe ajánljuk a legígéretesebb(nek tűnő) darabokat. Díjnyertes dán doku, belga vámpírkomédia, lengyel terroristafilm, finn sorozatgyilkosos thriller, iráni facebook-románc, francia disztópia, japán szatíra, és egyéb ínyencségek.
 

TEHETETLEN DÜH (Won-hee Jo és Sang-hwa Kim, 2010)

Az Extrém Ázsia szekció mindkét dél-koreai tétele nyugodt szívvel ajánlható: míg a Vérző penge a gyönyörű látványvilágával, a Tehetetlen düh az eredeti alapötletével emelkedik ki a mezőnyből. A Tehetetlen düh esetében adott egy ágyhoz kötött beteg, akit az elhunyt szerelmével kapcsolatos rémálmok gyötörnek, valamint egy amnéziás, ugyancsak magatehetetlen férfi, aki az előbbi úriember mellett kap helyet a kórházban. Mi történik akkor, amikor kiderül, hogy egymás ősellenségei kerültek egy kórterembe? A fizikai megsemmisítés nehézségeiről szól tehát a frappánsan Tehetetlen düh címre keresztelt alkotás, amelynek traumatizált főszereplőit két kiváló, ám örökösen mellékszerepekbe száműzött dél-koreai karakterszínész formál meg. (TD) [előzetes] 

CARLOS (Olivier Assayas, 2010)
A Filmvilág szerzője, Géczi Zoltán már megemlékezett Olivier Assayas thrilleréről a blogon, amikor lajstromba vette 2010 legjobb filmjeit: „Az év legnagyvonalúbb eposza egészen pontosan 330 percet követel a néző életéből, miközben egyetlen pillanatra sem válik unalmassá. A Carlos remekbeszabott politikai biopic a híres nemzetközi terrorista pályafutásáról, elkészítése a cselekmény komplexitása, a rengeteg helyszín és a történelmi hitelesség mindvégig komolyan vett kritériuma miatt irdatlan erőfeszítéseket követelhetett. Nem utolsó sorban: szívmelengető érzés volt látni egy nagyformátumú drámát, amiben magyarul beszélnek (plusz további nyolc-tíz nyelven, de akkor is).”
 
HIDEGHAL (Sion Sono, 2010)

Sion Sono az elmúlt tíz év egyik legizgalmasabb japán rendezője, aki a nemzetközi ismertséget meghozó nagyjátékfilmje óta (Suicide Circle, 2001) bizarr remekművek sorát rakta le az asztalra az ero-guro hagyományokat gondosan ápoló Strange Circus-től (2005) a négy órás játékidejű, monumentális Love Exposure-ig (2008). A kedvező kritikai fogadtatás és az eddigi életmű fényében ekként a fesztivál egyik legnagyobb dobásának ígérkezik e szatirikus hangvételű sorozatgyilkos-mozi, amely alig több mint két hónappal a japán premier után kerül bemutatásra hazánkban. (TD) [előzetes]
 
SEX & DRUGS & ROCK & ROLL (Matt Whitecross, 2009)
Matt Whitecross filmjének kecsegtető címe az angol punk egyik klasszikus slágerére utal, melyet elvadult tinédzserek helyett egy harmincas évei derekán járó, bizarr megjelenésű, mozgássérült énekes vezetett elő ámuló közönségének. Ian Dury bizonyosan az egyik legexcentrikusabb figurája volt a hetvenhetes generációnak, aki többnyire magánéletében is igyekezett követni a legjobb számában kijelölt útirányt – ilyenformán Whitecross tiszteletteljes biopic-je bőséggel dúskál a fékevesztett sztár ocsmányságait rovancsoló epizódokban. Persze menetrendszerűen érkeznek a műfaj közhelyei a gyerekkori traumától a Nagy Alkotói Válságon át a droggal való küzdelemig – mégis szórakoztató a dolog, nem kis részben Andy Serkis (azaz: Gollam) átélt alakítása miatt. (NVG)
 
ÖLÉSRE ÍTÉLVE (Jerzy Skolimowski, 2010)

A lengyel Jerzy Skolimowski amúgy is nagy kihagyásokkal zajló forgatókönyvírói (Kés a vízben) és rendezői (Sorompó) karrierjét mostanában inkább vendégszereplésekre cserélte (Mielőtt leszáll az éj, Gyilkos ígéretek). A 2008-as rendezői visszatérése, a Négy éjszaka Annával még nem sok figyelmet kapott, de az Ölésre ítélve című filmjével elnyerte az idei Velencei Filmfesztivál legjobb rendezőjének járó díját, a főszereplőt, a stáblista szerint Mohammed néven futó terroristát játszó Vincent Gallo pedig a legjobb színésznek járót kapta. (Schubert Gusztáv fesztiválbeszámolója itt olvasható.) Bár a Skolimowski és Gallo viszonya nem volt felhőtlen a forgatáson, a rendező állítása szerint a legjobb formáját hozta ki a háklis színészből. Kontinenseken átívelő, absztrakt hajszafilm, állítólag szándékolatlan politikai felhangokkal. (KD)

ÖTCENTES DALOK (Alina Skrzeszewska, 2010)
Alina Skrzeszewska először kényszerből szállt meg Los Angeles egyik olcsó szállodájában, aztán annyira megragadta őt a lakók története, a szomszédság történelme és az egésznek véget vető dzsentrifikáció, hogy elkezdte filmezni őket, néha egymagában. Ebből nőtt ki az Ötcentes dalok, ez az odafigyelő, érzékeny dokumentumfilm, amit ugyan felemelőnek semmiképpen sem lehet nevezni, de látszik minden percén, hogy olyasvalaki készítette, aki beépült a közösségbe és nem a kívülállók magas lováról filmezett. (KD)

ARMADILLO (Janus Metz, 2010)

A kiváló dán dokumentumfilmről, amely tavaly, Cannes-ban debütált, már esett szó a Filmvilágban: „A rendező Janus Metz és az operatőr Lars Skree legfőbb érdeme nem is annyira a civilkurázsi, amivel az afganisztáni Helmand tartományban állomásozó dán helyőrség éles bevetéseit is testközelből követték, hanem a tekintet élessége: akár Godard, csalhatatlan szemmértékkel veszik észre a dán békefenntartók legapróbb, leghétköznapibb, legbékésebb rezdülésben is „a pusztulás képeit”. Az Armadillo nem propagandafilm „a békemisszióról”, nem macho háborús szuvenír, hanem precíz mozgóképes anamnézis a háború okozta lelki sérülésekről, amelyek a győztest éppoly kevéssé kímélik, mint a vesztest. Nincs az a békés és türelmes kultúra – márpedig a dán mégiscsak több száz éve ilyen –, amelyet be ne darálna a háborús gépezet. Mads-ból, Danielből és bajtársaikból jellemük, neveltetésük, gondolkodásmódjuk különbözősége ellenére fél év alatt méretre szabottan kiégett, cinikus, adrenalinfüggő baka lesz.” (Schubert Gusztáv)

NÉZD, MIT TUD A FÉNY! (Anthony Seck, 2010)
Leslie Feist, a kanadai indie popzene virágszála egy felemás és két szinte tökéletes album után egy dokumentumfilmmel jelentkezik, ami viszont nem teljesen róla szól, hanem a stábról, akik segítették az addigi karrierjében. Fotósokról, díszlettervezőkről, kliprendezőkről, zenészekről és más művészekről is szól a Nézd, mit tud a fény!, és ismerve Feist ízlését (aki még nem látott egy klipet sem tőle az 10 perc alatt gyorsan darálja le a My Moon My Man-1234-I Feel It All hármasát), nem csak a hangjában fogunk gyönyörködni. (KD)

ESŐS ÉVSZAKOK (Majid Barzegar, 2010) 

Megszoktuk, hogy a hozzánk eljutó iráni filmekben a politikai áthallásokat kutassuk, ám ezúttal, amennyiben lehet hinni a hivatalos szinopszisnak, egy olyan történetet láthatunk, amely a világ bármely más pontján is játszódhatna. Majid Barzegar filmjének egy 16 éves teheráni fiú a főszereplője, aki egyedül él válófélben lévő szülei lakásában és „fütyül a tanulásra, inkább kemény rockot hallgat, és éjszaka az utcán lóg kétes haverjaival.” (BS)

ODAVAGYOK EZÉRT A SRÁCÉRT (Zachary Oberzan, 2010)
Lusta disznó üzemmódra kapcsolok és idemásolom a Titanic sajtóanyagát a filmről, mert ennél jobban úgysem tudja semmi elmondani, hogy miért érdemes megnézni: "A David Morrell Rambo című regénye szoros adaptációjaként készült Odavagyok ezért a srácért egyszemélyes filmes háború. Egyetlen ember rendezte, fényképezte és vágta 96 dollárból egy 20 m2-es manhattani lakásban. Zachary Oberzan ráadásul egymaga játszotta mind a két tucat karaktert is." Semmi nem garantálja, hogy jó lesz, viszont minden amellett szól, hogy ilyet még soha a büdös életben nem láttunk. (KD)

ELJŐ A NAPUNK (Romain Gavras, 2010)

Ebben a korban persze rugalmasan kell kezelni a botrány fogalmát, de M.I.A. tavalyi klipje, a Born Free tényleg kisebb botrányt okozott. Romain Gavras bő nyolcperces, erőlködően provokatív kisfilmje egy olyan disztópiáról szólt, ahol a vöröshajú embereket begyűjtik és brutálisan kivégzik. Gavras első játékfilmjének ugyanez az ötlete, egy vöröshajú felnőtt (Vincent Cassel) és egy tini menekül Franciaországból egy szebb, meghurcolás nélküli élet felé. És ha még a Born Free-ből ismert nehézkes provokáció túl soknak is bizonyulna az Eljő a napunk során, Gavras eddig elég tehetséges filmesnek mutatta magát, hogy más képességeivel felülemelkedjen a saját ötletén. (KD)

SUBMARINO (Thomas Vinterberg, 2010)
Ismét sztárrendező fesztiválfilmmel a Titanicon: Thomas Vinterbergben bízhatunk, a Születésnap című gyomorideg-tépő dogma filmje óta elégségesen borzolja a sötét vetítőben megnyugodni vágyók kedélyeit. A végső megoldás: szerelem förmedvényes giccsével, a Kedves Wendy pedig jó hangulatú, ám brutális sztorijával szépelgett; milyen lehet Vinterberg – ezúttal is dogma-mentesen – egy olyan sztoriban, ahol a főbb szerepekben a sötét gyermekkor, nyomor, erőszak, alkohol, nihilista szex, börtöntetkós testek és egyéb nyalánkságok játszanak? Vinterberg mindig tud meglepetéseket okozni, gyanítható, hogy most is fog, ha mással nem, hát azzal, hogy képes érzékenyen megjeleníteni ez a borongós témát. (AN) [előzetes]

A ROMLÁS VIRÁGAI (David Dusa, 2010)

Fészbúk láv, fészbúk film, politika és iPhone eplikéjsönök – a Magyarországon született (de Svédországban és Dél-Afrikában nevelkedett) debütfilmes rendező igazán naprakész, szaftosnak ígérkező románcát csupa státusz ápdéttel és YouTube videóval spékeli meg. Ráadásul olyan trendi, hogy a napi fészbúkpolitizálást is beemeli filmjébe. Főhőse egy teheráni lány, akit szülei Párizsba küldenek, ahol megszabadulva otthoni erényövétől rögtön bele is szeret szállodájának egyik alkalmazottjába. Love-sztorijuk közepette a teheráni zavargásokat figyelik on-line – tuti melodráma, gyönyörű főszereplőkkel. (AN) [előzetes]

JUAN (Kasper Holten, 2010)
Értelemszerű, hogy az elsőfilmes Kasper Holten Mozart Don Giovanniját installálja vászonra, hiszen a rendező eredeti foglalkozását tekintve a Dán Királyi Operaház művészeti igazgatója. A film azonban nem annyira érdekes fúziója, sokkal inkább budapesti helyszínei miatt izgathatja a Titanicra járó műkedvelőket. Az igazi pikantériája azonban sokkal inkább az, hogy egy magyar operatőr, generációjának egyik legalaposabb tehetsége, Nagy András ült a monitor mögött. Pazar kiállítás, nagyvonalú díszletek, luxus intermedialitás – az Uránia tükrös-falú procc termében, tuti ínyencfalatnak ígérkezik. (AN)
[előzetes]

VÁMPÍROK (Vincent Lannoo, 2010)

Hány bőrt lehet még róluk lehúzni? Az utóbbi néhány évben a könyvesboltokban külön részleg nyílt a vámpíros fikciónak, tombol az Alkonyat-láz, de az artmozikban (Engedj be!) és a tévében is ott vannak (True Blood) a halhatatlan vérszívók, éppen ezért vagyunk rá különösen kíváncsiak, hogy a belga Vincent Lannoo-nak sikerült-e valami újat kitalálnia. A történetben mindenesetre van fantázia: egy diszfunkcionális vámpírcsalád életébe nyerhetünk bepillantást, akik a szomszédban lakó vámpírokkal, és egymással csatároznak naphosszat. (BS) 

A ZSENI - GLENN GOULD BELSŐ ÉLETE (Michèle Hozer és Peter Raymont, 2009)
A Titanic egyik hagyományosan kiemelkedő szekciója a Zene mindenkinek, mely évről évre rendkívül szórakoztató zenei témájú dokumentumfilmekkel kedveskedik a fesztivállátogatóknak. Az idei szekció egyik kiemelkedő darabjának tűnik A zseni - Glenn Gould belső élete című 110 perces darab, ha másért nem, hát azért mert a század egyik legizgalmasabb performerét vizsgálja. Glenn Gould-ot csak a komolyzene James Dean-jeként szokás emlegetni; nem csak korai halála, hanem extravagáns művész imázsa, enfant terrible modora és Liszt Ferenchez hasonló szenvedélyes virtuozitása ikonizálta. A dokumentumfilm archív felvételeket bőségesen használ, emellett megszólaltatja a Gouldhoz közelállókat. Kellemes infotainement darabnak ígérkezik, kivált mert a film alkotói Michéle Hozer és Peter Raymont nemzetközileg elismert doku-filmesek. (AN) [előzetes]

ZONAD (John és Kieran Carney, 2009) 

John és Kieran Carneyt az Egyszer című akadémiát is elbűvölő, low-budget giccsbe bújtatott érzelgős-érzelmes opusáról ismerik a bérletes artmozi-látogatók. Nem biztos, hogy Zonad című kvázi-sci-fijük (az űrlénynek öltözött főhős valójában egy ingyenélő alkoholista) most telibe találja a fenti célcsoportot, valószínű, hogy az angolszász, kisrealista humor kedvelői szeretni fogják a nemzetközi kritikusoktól igen szép vállveregetéseket kapó sörgőzös kis szatírát. (AN) [előzetes]

A GONOSZ PAPJA (Olli Saarela, 2010)
Az előzetes alapján A gonosz papja inkább a Kontroll és a Bíbor folyók keverékének tűnik, mint a Millenium-trilógia vagy az izlandi Vérvonal eszmei folytatásának. Nem is kell túlgondolni ezt, a Titanic arra is van, hogy sátánista sorozatgyilkosokról szóló finn thrillereket nézzünk. (KD)