Másfél éve bemutattunk 10 olyan filmet, amelyek méltatlanul kimaradtak a magyar mozi- (és/vagy DVD-)forgalmazásból. Újabb tíz filmmel folytatjuk a sort, a mostani listában akad japán, koreai, kínai, dán, görög, francia és amerikai produkció – kísérleti filmtől vígjátékon át a drámáig minden műfaj. Van olyan film is, amelynek hazai bemutatójában talán a mostani események ellenére is reménykedhetünk még, és van olyan, amellyel biztosan nem találkozhatunk moziban, de jó, ha tudunk róla, hogy létezik.

Departures (Yojiro Takita, 2008)

A legjobb külföldi produkció Oscar-díjáért 2009-ben is öt film versenyzett. Négyet közülük azóta nálunk is bemutattak; név szerint: Revans, Az osztály, Libanoni keringő, A Baader-Meinhof csoport. Az ázsiai filmek mostoha hazai forgalmazási helyzetére jellemző, hogy pont az Oscar szobrot végül megkapó japán drámával nem találkozhatott a magyar néző, mind a mai napig.
Yojiro Takita dolgozatának kiindulópontja egy jól ismert filmes toposz: az életét zsákutcába navigáló főhős a nagyvárosból (ezúttal: Tokyóból) visszatér a gyökereihez, azaz gyerekkorának színhelyére, ahol számot vet múltjával és újrafogalmazza önmagát. Daigo, a fiatal csellista kénytelen feleségével hazaköltözni az egykori, üresen álló szülői házba, és kétkezi munkát vállalni. Nokanshi lesz belőle, azaz egy olyan személy, aki a gyászoló család jelenlétében szertartásszerűen megmossa, felöltözteti és megszépíti az elhunytakat, egyszóval felkészíti őket a temetésre. Daigo eleinte maga is viszolyog a munkától, később azonban annak ellenére sem hagyja ott új hivatását, hogy felesége épp a „szégyenteljes foglalkozása” miatt költözik külön tőle.

A rendező a végső búcsú lehangoló pillanatait méltóságteljes aktusként ábrázolja, főhőse, Daigo éppoly eleganciával végzi a nokanshi-rituálét, amilyen finom mozdulatokkal a csellóját szólaltatja meg. A Departures a halál tabujának feloldására tesz kísérletet, és arra, hogy az elmúlás mindenkit érintő, kellemetlenül nyirkos gondolatát elviselhetővé tompítsa. Remény helyett vigaszt próbál nyújtani, és bár tudjuk, hogy csal, hiszen a halál csúnyábbik arcát nem mutatja meg, erre a kegyes csalásra úgy tűnik mindenkinek (minden halandónak) szüksége van. (BS)


Az öböl (Louie Psihoyos, 2009)

Könnyű lenne azzal az érvvel lesöpörni a 2009-es év dokumentumfilmes mezőnyének Oscar-díjasát, hogy hatásvadász. Valóban az, hiszen eleve azzal a céllal készült, hogy felhívja a figyelmet egy kevéssé ismert jelenségre. A japán bálnavadászati szokásokról gyakorta hallani a hírekben, arról, hogy Taidzsi városának egyik öblében évente 23 ezer delfint is felkoncolnak, még Japánban sem nagyon tudtak. A múlt idő indokolt, aktivisták egy csoportjának ugyanis sikerült – a legmodernebb hollywoodi technikai eszközöket felhasználva – rögzíteniük, hogy mi folyik a kíváncsi szemek elől gondosan elzárt öbölben. A film ezt a küldetést dokumentálja, izgalmasan, informatívan – és megrázóan. Emberileg is érdekessé a történetet Richard O'Barry figurája teszi, aki a delfinek cirkuszi állattá válásáért saját magát is felelősnek tartja: a Flipper (1964-67) című nagysikerű sorozat számára ő fogta be és idomította a delfineket – most próbál vezekelni. Csodák persze nincsenek: a film bemutatója után sem számolták fel a delfin-vágóhidat, de ha csak pár ezer embernek vette el az étvágyát a vérben úszó öböl látványa, már megérte a világ elé tárni. (BS)


A Single Man (Tom Ford, 2009)

Nem vitás, hogy az utóbbi évek szerzői nyalánkságaival rendre külsős (értsd: eredetileg nem nagyjátékfilm rendező) vizuál-alkimisták örvendeztették meg a mid-cultra éhes közönséget. David Fincherről mindenki tudja, hogy a 90-es években a legmenőbb kliprendezők egyike volt, a szintén ezzel a plecsnivel kérkedő Anton Corbijn idén végképp bebizonyította, hogy ért a nagyvásznas, egész estés darabokhoz is (lásd: Az amerikai), sőt még Floria Sigismundiról is kiderült, hogy dögösen áll a kamera a kezében (The Runaways). Tom Ford történetesen a Gucci neves divattervezője, rendezői-produceri debütje méltán lett a 2009-es év A-kategóriás fesztiváljainak slágerfilmje. A Single Man dizájnja értelemszerűen zseniális; a korai 60-as évek naiv Amerikájának cigarettafüstje, konyak-gőze és púderfelhője émelyítő. Külcsínhez belbecs is társul, Ford igen csinos drámai vénával rendelkezik, ízlésesen, csupaszívvel mesél a gyászról, a homoszexuális ember szépségre áhítozó lelkéről, egy összetört szív utolsó 24 órájáról. A téma nem új, a közeg eleganciájában is sokan bugyborékoltak már, a divat világában viszont a retro mindig kincset ér. (AN)


Dogtooth (Giorgos Lanthimos, 2009)

Ugyanabban az évben, amikor Vranik Roland utópiáját (Adás) bemutatták nálunk, készült egy sok tekintetben hasonló görög film is. Míg a magyar rendező egy képernyők nélküli világot képzelt el, az utóhatásokat három testvér sorsán keresztül mutatva be, addig Giorgos Lanthimos filmje azt a kérdést teszi fel, mi történik, ha három gyerek teljesen izolált környezetben, külső behatásoktól (tévé, rádió, kortársak) mentesen nő fel. (Lásd még A falut M. Night Shyamalan-tól.) A húsz év körül járó fiú és két lánytestvére teljes életterét a családi ház és az óriási kerítéssel védett kert jelenti, a külvilágról annyit tudnak, amennyit szüleik mesélnek róla: odakint macskaszörnyek garázdálkodnak, a kapun csak kocsival lehet áthajtani, az égen suhanó repülők pedig tenyérnyi makettek. A Cannes-ban Un Certain Regard-díjjal kitüntetett Dogtooth szatíra, dráma és fekete komédia egyben, amely következetesen bontja ki az abszurd alapszituációból következő bizarrnál bizarrabb eseményeket. Csak egy szociálpszichológus és egy humán etológus tudná megmondani, mennyire hitelesek a filmben látottak, de hogy mindez rendkívül szórakoztató és tanulságos, az egészen biztos.  (BS)


Valhalla Rising (Nicolas Winding Refn, 2009)

A dán Nicolas Winding Refn Európa egyik legjobb rendezője, azonban még egy filmje sem kapott sem mozis, sem DVD-s forgalmazást itthon. A legtöbb, amit a Refn-életműből láthattunk moziban, azok a Pusher-trilógia egyes részei a Titanic fesztiválon; kimaradt első amerikai filmje, a Fear X és első angol produkciója, a Bronson is. Ezek után a Valhalla Rising hiányzásán fel sem lehet húzni magunkat. Más sem nagyon törődött vele, vegyes, szélsőséges megítélések között ingázó kritikák után eltűnt a külföldi mozikból is. Pedig az erősen Terrence Malick-es stílusjegyeket mutató, kora középkori kulisszák között játszódó filmet nagyvásznon kell látni, sötétben, a poszt-rock zenéjétől vagy éppen a néma csendjétől elbódulva. A félszemű, néma vadember (Mads Mikkelsen) kálváriája még bonyolultabb mondatokkal is felférne egy zsebkendőre, de Refn nem törődik történetmeséléssel, a képei, tájai és tablókra emlékeztető gyönyörű beállításai hordozzák azt az epikusságot, ami például a tavaly nálunk bemutatott Kilencedik légióból hiányzott. A Valhalla Rising a végére olyan hatást nyújt, mint egy végtelenre kihúzott lecsótrip, de csak egy makacs ember ambiciózus filmje. (KD)


Enter The Void (Gaspar Noé, 2009)

A 2002-ben bemutatott, jelentős vitákat generáló Visszafordíthatatlan után hét évet kellett várni a következő, nem kevésbé meghökkentő Gaspar Noé opuszra, amely végül a 2009-es Cannes-i Filmfesztiválon debütált, de végleges formáját csak egy évvel később nyerte el. Nem csoda, hogy Noé nehezen tudta elengedni a filmet: az ötletet már ’91 óta dédelgette, ekkor látta Robert Montgomery klasszikus noirját, a végig szubjektív kamerabeállításból forgatott Asszony a tóbant, állítólag erősen betépve. Az Enter the Voidban ugyancsak mindent a főhős szemszögéből látunk – míg meg nem hal, utána a fiú szabadon lebegő lelkének / szellemének perspektíváját vesszük fel – a végeredmény egy elképesztő vizualitású, pszichedelikus trip. Ritka, hogy egy kísérleti film egészestés formában is végig fenn tudja tartani a nézői érdeklődést, ez a 160 perces (!) Enter the Voidnak sem sikerül (legalább 50 perccel meg lehetett volna rövidíteni), ennek ellenére egy mozijegy árát bőven megéri - vagyis megérné - a szavakkal nehezen visszaadható élmény. (BS)


Last Train Home (Lixin Fan, 2009)

Létezik egy kevesek által ismert, ám szerfelett izgalmas világ, úgy hívják, hogy kínai független dokumentumfilm (böngészésképpen). Az iskola legnagyobb mestere Wang Bing, aki West of the Tracks címmel készített több mint 9 órás, monumentális dokut egy kínai gyártelepről, annak lassú leépüléséről, illetve ennek hatásáról (a Cahiers du Cinéma szerepeltette a 2000-es évek 10 legjobb filmjét szerepeltető listáján). A Last Train Home a világ legnagyobb népvándorlását veszi szemügyre: a minden kínai újévkor lejátszódó eseményen megközelítőleg 130 millió migráns kínai munkavállaló tér vissza szülővárosába, hogy együtt legyen a család az ünnepek alatt. Fan Lixin rendező a Zhang családon keresztül mutatja be, miről is van itt szó: egy apró szecsuáni faluban a nagymama által nevelt 10 éves fiú és a 16 éves lány kizárólag ilyenkor látja viszont a 2000 km-rel arrébb robotoló szüleit. Az ősök a gyerekeik boldogulása reményében dolgoznak napi 10-12 órát, a pénzt hazaküldik, és a tanulás fontosságát hangsúlyozzák, a láthatóan elidegenedett lányuk azonban fellázad (a spontán családi civakodás csúcsjelenetében kiszól a rendezőhöz: „Az igazi énemre kíváncsi? Hát tessék, ez vagyok én!”), a függetlenségért beáldozza az iskolát, és szüleihez hasonlóan a ruhagyárat választja. Fan páratlan érzékenységű dokumentumfilmje a kínai gazdasági csoda emberi költségeire koncentrál: a Zhangok szívszorító családi drámájának helyébe alighanem még sok millió elvándorolni kényszerült kínai família helyettesíthető be. (TD)


Four Lions (Christopher Morris, 2010)

A mifelénk ismeretlen Christopher Morris a brit televíziózás egyik hírhedt figurája. Legemlékezetesebb produkciója a Brass Eye néven futó szatirikus műsor volt, amely utolsó epizódjával jelentős botrányt robbantott ki. Kritikusai azzal vádolták, hogy a pedofilokat mentegeti, holott a műsor csak a pedofíliát övező médiapánikot gúnyolta ki. Morris hasonlóan merész témát választott első nagyjátékfilmjéhez: a Four Lionsben négy pakisztáni származású brit terrorista bénázásait követhetjük nyomon. Morris filmje egyszerre burleszk, bohózat és politikai korrektségtől mentes szatíra, ám ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy lesz a mosolyunk egyre kevésbé természetes. A Four Lions a 9/11 óta eltelt évtized legbátrabb és legokosabb politikai (fekete) komédiája. (BS)


Catfish (Henry Joost, Ariel Schulman, 2010)

A Catfishről írni kicsit olyan, mintha Tabut játszanék, vannak szavak, amiket muszáj kimondanom, ha értelmesen akarom bemutatni a három fiatal dokumentumfilmjét, de pont ezekkel a szavakkal vágom tönkre a nézői élményt is. A kíváncsiak még megnézhetik a kézikamerás horrorokra emlékeztető előzetest, de már attól is elindulhat az ember fantáziája. Igen, ez egy dokumentumfilm, aminek elvileg csattanója van, de nem is a csattanó a lényeg, hanem a felvezetése, bemutatása és kezelése. A Catfish alkotóit sokan vádolták azzal, hogy a filmjük kamu, megrendezett, megírt, előre lebeszélt, sokan a fejükhöz vágták, hogy nagyképűek, kihasználják a filmjük szereplőit (akár egymást is), lenézik őket, vagy egyszerűen csak félelmetesen buták és hiszékenyek. És hogy mi az igazság? Pontosan annak képlékenységéről szól a Catfish. (KD)


The Housemaid (Im Sang-soo, 2010) 

Kevesebb mint egy évvel azután, hogy Martin Scorsese World Cinema alapítványa digitálisan felújította és a Koreai Filmarchívum kiadta dvd-n Kim Ki-young 1960-as The Housemaidjét (amely továbbra is ingyen nézhető a mubin), Im Sang-soo elkészítette annak gyönyörű kiállítású, kortárs változatát. A maga korában vérlázítónak számító, a családfőt elcsábító ifjú szobalány történetét Im olyan jelentősen átszabta, hogy az bajosan nevezhető remake-nek: a felső-középosztálybeli családot hipergazdag arisztokratákra cseréli, életkort vált a feleség és a szobalány, a gyerekek száma kettőről egyre csökken, elmarad a szerelmi háromszög, ráadásul az idős szolgáló képében beemel egy kulcsfontosságú figurát. A változtatások azonban azt szolgálják, hogy Kim mesterhez hasonlóan Im Sang-soo is érvényes állítást fogalmazzon meg kora társadalomról. A rendező szerint abban állna 50 év tanulsága, hogy a szerény anyagi körülmények között élő szobalányoknak ma már semmi esélyük a felemelkedésre: az egykori erőszakos csitrik védtelen áldozatokká, csereszabatos termékekké váltak a gazdagok szemében. (TD)