Pár hete került mozikba a [Rec] című horrorfilm folytatása, amely az első részhez hasonlóan a szereplők kameráin keresztül meséli el történetét. Ez adta az apropót ahhoz, hogy Piszkos 12 rovatunkban kiválogassunk és bemutassunk 12 olyan filmet, amelyben kamera a történet részesévé válik, az objektíven keresztül bemutatott világ pedig a szereplők szubjektív szemszögét jelenti. Nem egy horrorfilmes lista készítése volt a cél, végül mégis az lett belőle (akad 1-2 kakukktojás is), ami azt jelzi, hogy ezt a technikát valószínűleg ebben a műfajban lehet a leghatékonyabban felhasználni. A trend, amelyet az Ideglelés sikere indított be az ezredfordulón, persze változhat, de a kamerás mobilok és  videomegosztók korában a reggeltől estig képeket gyártó civil valószínűleg továbbra is az első számú főhős marad, még akkor is, ha épp nem ő a főhős. (Az összeállításban akadhatnak a nyugalom megzavarására alkalmas képek.)

1. Kamerales - Peeping Tom (Michael Powell, 1960)

Vitathatatlan, hogy Mark Lewis a filmtörténet egyik legötletesebb operatőr-rendező-sorozatgyilkosa, nem véletlen, hogy Martin Scorsese a Peeping Tom DVD bevezető-kommentárjában a 8 és fél Guidójához hasonlította. Mark Lewis direktori debütálását egy dokumentarista rémfilmmel (azaz snuff-fal) tervezi – Mark ennek megfelelően könyörtelen rendező, hosszú szúróeszközt helyez kamerájára, és fahrtol, amíg vér nem pörsen. Közhely, hogy a kamera agresszív jószág, ráadásul a kukkolás legfőbb eszköze – Michael Powell kiverte a biztosítékot zavarbaejtően önreflektív és felfejthetetlen rétegekben gazdag munkájával, holott filmtörténetet írt: a pókhálós természetfeletti gyilkost egy pszichiátriai detorziókkal megvert hóhérral helyettesítette, mely tulajdonképpen minden slasher alapja. A Peeping Tom premierje után 3 hónappal mutatták be a Psychót – Powell filmjét és érdemeit a közönség csak jó 10 évvel elkészülte után kezdte értékelni és tisztelni. (AN) [trailer]

2. Punishment Park (Peter Watkins, 1971)

A brit Peter Watkins neve éppúgy egyet jelent a politikai töltetű áldokumentumfilmekkel, mint mondjuk Romeroé a zombimozikkal: a hatvanas-hetvenes évek olyan alapvetéseiben, mint az atomtámadás utáni Anglia vízióját hátborzongató módon felvázoló The War Game vagy az 1746-os colludeni csatát a huszadik századi tudósítások stílusában feldolgozó Colluden, sikerrel járta körbe a valóság és fikció határmezsgyéjét. Az 1971-ben készült Punishment Park a Watkins-életmű alapmotívumát jelentő, fiktív totalitáriánus diktatúrába (lásd még a Gladiators és a Privilege példáját) helyezett túlélőjátékot dokumentál: a stáb a sivatagi túlélőtúrára ítélt hippiket és egyéb bomlasztó elemek útját (feketék, feministák, etc.) követi a koncepciós pertől a hatvan kilométeres erőltetett meneten át a vérgőzős végkifejletig. Harcias anti-establishment attitűddel vízionál egy kicselezhetetlen, mindent kontrolláló rendszert, melynek képviselői szemrebbenés nélkül szegik meg a saját maguk állította játékszabályokat is és mélységes gyűlölettel viseltetnek a szembeszegülők iránt. A Punishment Park a cinema varité eszközeinek keresetlenségével hozza testközelbe az évtized közepén kikristályosodott gyilkos játék-filmek (Rollerball, Death Race) egyik alaptanulságát: a játékban nem nyerhetsz, belőle nem szállhatsz ki, és nem érhetsz el döntetlent. (SL) [trailer]

3. Cannibal Holocaust (Ruggero Deodato, 1980)

Ruggero Deodato filmje nem csak az olasz rémfilm, hanem a 80-as évek exploitation hullámának egyik csúcspontja is egyben, úttörő a művészi önkényből fakadó kamerarázás terén, mindazonáltal a művet összesen 53 országban tiltották be, teljes, vágatlan verziójának birtoklója pedig a mozitörténet egyik legszentségesebb ereklyéjét tudhatná magáénak. Deodato áldokumentarista műve egy, az amazóniai esőerdőben eltűnt kutatócsoport maradványai – azaz pár tekercs film – körül kulminálódik, a corpust befogadó film címe magáért beszél, ezen felül rögzítésre került többek közt egy nemi erőszak, egy karóba húzás és kb. 5-6 állat lemészárlása. Ez utóbbi jelenetek valóban snuff-értékűek, a homo sapienseknek azonban nem esett baja a forgatás során, mindazonáltal jó marketingfogásnak bizonyult, hogy Deodatót a film premierje után gyilkosság vádjával őrizetbe vették, csak akkor tisztázódott ügye, amikor bizonyítékokkal szolgált arról, hogy főszereplői élnek és virulnak. A Cannibal Holocaust a mai napig viták célkeresztjében áll, gyomorforgató tartalma mellett a find-footage-koncepció lehetőségeinek kiaknázása és kegyetlen társadalom- és médiakritikus hangvétele miatt számít a kánon részének. (AN) [trailer]

4. Henry - egy sorozatgyilkos portréja(John McNaughton, 1986)

John McNaughton elsőfilmje rideg állóképeivel és hosszú beállításaival nagyon sokáig kerüli a szubjektivitást. Sőt, nagyrészében inkább hasonlít egy pokolbéli lakásszínház-előadásra. Egészen addig a pillanatig, amíg a nagyvonalakban Henry Lee Lucason alapuló sorozatgyilkos és társa, Otis meg nem öli egy zálogház eladóját és trófeának el nem visz egy videokamerát. Az utána következő jelenetet húsz év alatt nem sikerült terrorban túlszárnyalni: Henry és Otis betör egy családhoz, megerőszakolják a feleséget, megölik a férjet és a gyereket, és az egészet filmre veszik. A tetteiket mi is a tévén keresztül nézzük meg később, akárcsak ők a kanapén. Az egészet pedig mi nézzük, vagy a moziban vagy a kanapén. A vágatlan amatőr snuff-film a tökéletes színészi játék miatt még borzalmasabb, a tévéképernyő-adta keret miatt zaklatóan valóságos. Amikor az egészet érzéketlenül végignézték, Otis elkezdi visszatekerni a felvételt. Vele ellentétben én soha nem akartam még egyszer látni. (KD) [trailer]

5. The Last Broadcast (Stefan Avalos és Lance Weiler, 1998)

Habár az Ideglelés sikerének árnyékában Stefan Avalos és Lance Weiler amúgy korántsem hibátlan mozija jócskán elsikkadt, a Jersey Devil utáni, vérfürdőbe torkolló fiktív kutatóexpedícióról szóló és a felvételek rekonstrukcióját újabb áldokumentumfilmbe illesztő The Last Broadcast nem csupán a Cannibal Holocaustot idéző kettős keretezésének köszönhetően mutat túl a „talált film” toposzának szimpla kizsákmányolásán. A feltételezett gyilkost ábrázoló frame folyamatos nagyítása és tisztítása a Nagyítás, a Halál a hídon és A rajzoló szerződésének ismeretelméleti problémafelvetését idézi, miközben a szerzőpáros egy duplacsavarral és egy meghökkentő műfajváltással végül egy egészen újszerű megoldással áll elő. A végül értelmet nyerő pixelhalmaz egészen mély összefüggéseit tárja fel az ezredfordulós átmediatizálódás természetének: a kérdés nem csupán az, hogy a mindenki kezében ott lévő kamerának és az önmagát is folyamatosan újra-, illetve felülíró digitális médiának köszönhetően mi marad a valóságból, hanem az is, hogy valójában ki teremti azt. Avalos és Weiler válasza, amilyen kézenfekvő, a legkarcosabb médiaszatírák hagyományának megfelelően, éppoly kíméletlen is. (SL)

6. Ideglelés – The Blair Witch Project (Daniel Myrick, Eduardo Sánchez, 1999)

Az alapötlet finomam szólva sem eredeti, a forma még a horror műfaján belül sem ismeretlen, a tartalom pedig nézők millióinak okozott csalódást a film bemutatásakor, hiszen egy átlagos horrorfilm cselekménye általában ott kezd kibontakozni, ahol Daniel Myrick és Eduardo Sánchez (továbbá, vagy még inkább: a három főszereplő) (ki)talált dokumentumokból tákolt kultikus áldokumentumfilmje véget ér. Mindezek ellenére, s részben mégis épp ezért a filmként tulajdonképpen bajosan definiálható Ideglelés kétségkívül megkerülhetetlen alkotás. A három eltűntnek nyilvánított filmfőiskolás (néhol talán már túlságosan is) alaposan, ámde gyatra minőségben, rázkódó kézikamerával dokumentált gyilkos túrája – noha valódi bravúrja egyszeri és megismételhetetlen – ugyanis nem csak sokkolta, forradalmasította is az ezredforduló filmgyártását. A tankönyvekbe illő módon professzionális, az internetben rejlő korabeli lehetőségeket teljes mértékben kihasználó reklámkampány révén a filléres befektetés utóbb százmilliós nagyságrendű projektté duzzadt, a siker láttán pedig nem csak az amatőr- és független filmes mozgalom, de a szokatlan formátum is erőre kapott. (KCS) [trailer]

7. [Rec] (Paco Plaza, Jaume Balagueró, 2007)

A spanyol rendező-forgatókönyvíró páros jó érzékkel fejlesztette tovább az Ideglelés eredetileg még önmagában is jól jövedelmező receptjét: pontosan tudták, hogy az izgalmas és működő alapötlet mellé kiválóan passzol a választott forma, s így elég lehet a szerényebb (mindössze 1,5 millió eurós) költségvetés is, valamint belátták, a kívánt hatás elérése érdekében a színészvezetés során esetükben is jól jöhet majd az irányított improvizáció. Csakhogy a blair-i boszorkányüldözőkkel ellentétben ők már a filmélményt, a mű „élvezeti” faktorát is kiemelten fontosnak tartották, ezúttal tehát szerencsés módon inkább a tartalom felé billent a mérleg. Az eredetileg a tűzoltók életét dokumentálni kívánó, majd egy rejtélyes vírus okán a riport főszereplőivel együtt egy barcelonai bérházban rekedt tévéstáb profi operatőrének és riporternőjének jóvoltából ugyanis itt már épp annyi látszódik és hallatszik, amennyi ahhoz kell, hogy ne csak a rettegés, vagy épp a klausztrofób hangulat, de maga a történet is átélhetővé váljék. (KCS) [trailer]

8. A holtak naplója (George A. Romero, 2007)

George A. Romero szerencsés fickónak mondhatja magát, életének lucas-i franchise-a magasfokú realizmusigénye miatt immáron 40 éve kísérheti végig a média kisebb-nagyobb forradalmainak történetét. Az 1968-as Night of the Living Dead-ben a kor statikus (és kissé unalmas) műhíradói markáns szerepet játszanak, de a média hangsúlyos jelenléte nem maradhat ki az általa csúcsra járatott zombi-műfaj egyetlen darabjából sem – legyen szó jól sikerült remake-ekről, vagy számítógépes játékok spin-offjairól. Romero szériájának ötödik, 2007-es darabja, a Holtak naplója (látszólag) filmszakos, kamerakezű suhancok által előállított élőhalott-eposz, ahol az új kezdet híradásai trendi módon web2-es felületekbe oltódnak – ügyes és maximálisan kortárs darab, a percepció minden tizen-huszon-harmincas számára komfortos és otthonos, lájkoljuk. (AN) [trailer]

9. Cenzúrázatlanul - Háború másképp  (Brian De Palma, 2007)

Brian De Palma mindig előszeretettel kebelezett be irányzatokat (lásd pályájának korai szakaszára jellemző Godard és Hitchcock mániáját), így a mindenütt jelenlévő kamerák által szült újszerű esztétika mellett ő sem tudott film nélkül elmenni. Ráadásul utalásaival, filmfüggő főhősével (a filmben szereplő film címe Tell Me No Lies) tőle szokatlan személyes hangvételt ütött meg. Egy iraki háborús (megtörtént eset egy súlyos túlkapásról) téma esetén a tartalom azonban trendi formát követel, kortárs háborúról célszerű olyan felületen beszélni, amelyen annak eredeti képei rögzítésre kerülnek, ráadásul 9/11 óta a félelem és a pusztulás képeit pixelesen, letöltősávokkal körülölelve ildomos megjeleníteni. Mobilkamerája pedig van az ottani amerikai zsoldoskatonának is, digicames felvételekkel üzen minden magára adó terrorista. De Palma videónaplóban elmondott történetére sokan fújnak, politikusok és kritikusok egyaránt, hol jogosan-hol jogtalanul – annyi biztos, hogy a Redacted szép kerekre installált, minden 21. századi képrögzítő technikát felvonultató bithalmaz. (AN) [trailer]

10. Paranormal Activity (Oren Peli, 2007)

"Ennyire hatásos is lehetett volna az Ideglelés, ha tehetségesebbek az alkotói.” – mondja a Gonosz Filmkritikus, és igaza van. A talált felvételekből összeállított, horrorba hajló áldokumentumfilm ötlete távolról sem eredeti (ld. Cannibal Holocaust, Veled is megtörténhet), viszont a végeredményt alapvetően meghatározza, mennyire képes a mű kihasználni a korlátozott lehetőségeket és a hamisítatlan valóság illúzióját, miközben a lehető legmesszebbről elkerüli a koncepció beépített csapdáit. Az előbbi területen remekül teljesít Oren Peli filmje, ellentétben a kicsit butuska Blair Witch Projecttel, utóbbival viszont akadtak gondjai, ahogy kevés kivétellel jeles elődeinek is.
Ahhoz, hogy valaki a valóságban a legkegyetlenebb és emberpróbálóbb pillanatokban is bekapcsolva hagyja a kamerát, sőt mozgassa és „célra tartsa”, nem kevés arrogancia és önuralom kell, számos esetben (és persze ezek a legérdekesebb, ld. közvetlen életveszély) nem is igazolható ez a fajta fegyelem. A Cannibal Holocaust még viszonylag ügyesen oldotta meg a problémát azzal, hogy degeneráltakat tett meg főszereplőnek, akik a kegyetlenkedések elkövetéséből és rögzítéséből űznek sportot, a legtöbb filmes azonban nem szeret lemondani arról az előnyről, amit a rokonszenves főszereplővel való érzelmi azonosulás jelent(het). Ezért aztán nézőként kénytelenek vagyunk elfogadni az ilyen mozik esetén, hogy egy érzékeny és kedves karakter időről időre, mondvacsinált okokból kameramániás kreténné változik, méghozzá nem túl hiteles körülmények között (én használhatatlan felvételeket készítenék, ha egy gonosz szellem lihegne a nyakamba), miközben még üvöltenek is vele, hogy hagyja már abba.
Ettől a szívós hibától eltekintve a Paranormal Activity szűk másfél órán át magas színvonalon teljesít, azaz feszültségben tart és megijeszt, bár a klasszikusokból (A rettegés háza – 1979, Az ördögűző, Poltergeist) lopott ötletekre építő történet még annyira sem fantáziadús és elgondolkodtató, mint a Blair-i boszorkányé volt, így a film végére az intelligenciából felmentett bróker karaktere mellett a blöff tényével is meg kell barátkoznunk. (OD) [trailer]

11. The Poughkeepsie Tapes (John Erick Dowdle, 2007)

John Erick Dowdle filmje látszólag egy a sok áldokumentarista horror közül, ám egy alapvető dologban különbözik az Idegleléstől vagy a [Rec]-től. A „talált filmanyag” itt nem az áldozatoktól származik, hanem egy sorozatgyilkostól, aki akkurátus pontossággal örökítette meg minden rémtettét. A felkavaró, minden ízében hitelesnek tűnő felvételek egy Discovery Channel-típusú sorozatgyilkosos riportfilm kulisszái közé ékelődnek, rendőrök, helyszínelők, orvosi szakértők beszélnek a nyomozásról, a gyilkos lehetséges motivációiról, és az áldozatok hozzátartozói is megszólalnak. A Henry - egy sorozatgyilkos portréjához hasonlóan a néző kénytelen átvenni a tettes nézőpontját, aki azonban itt arctalan marad, ami még nyomasztóbbá teszi a bemutatott borzalmakat, a dokufilmes keret és a realisztikus(nak tűnő) képanyag ellenére pedig egyre messzebb kerülünk attól, hogy megértsük azt, amit látunk. Bár a beszélő fejes-jelenetek riportalanyai nem túl hitelesek, a snuff-filmes betétek olyannyira hatásosak, hogy vélhetően emiatt nem engedték a filmet az elkészülte óta eltelt három évben a moziban bemutatni. (BS) [trailer]

12. Cloverfield (Matt Reeves, 2008)

Majdnem tíz évvel az Ideglelés sikere után végül Hollywoodban is eszébe jutott valakinek (egész pontosan a Lost és az Alias kreátorának, JJ Abrams-nek), hogy egy teljes filmet POV (point of view) technikával forgasson le. A történetben önmagában semmi kuriózum nem lenne – egy kivételesen ronda óriásszörny porig rombolja New Yorkot –, a high conceptet itt az jelenti, hogy az eseményeket a fiatal főszereplők kameráján keresztül látjuk. Az alkotók annyiban mindenképpen következetesek, hogy csak azt mutatják, amit a kamera is lát, a szokásos kérdésekre (honnan jött a szörny, miért ilyen morcos?) így nem is kapunk választ. A különféle katasztrófákról ma már nem a televíziós stábok szolgáltatják a legmegrázóbb felvételeket, hanem a civilek, akik digitális gépekkel, kamerás telefonokkal videóznak az események sűrűjéből. A Cloverfield ebből a szempontból nagyon is emblematikus film, jól tükrözi a képfogyasztási trendeket, a hitelességet legfeljebb az csorbítja, hogy a soha-le-nem-merülő kamera a leglehetetlenebb körülmények között is, a végsőkig forog. (BS) [trailer]


+1: A POV („point of view”)-pornó

Míg a szubjektív kamera használatának olyan korai tömegfilmes kísérletei, mint a Robert Montgomery-féle Asszony a tóban vagy a fáslisarcú Bogarttal tüntető Sötét átjáró rendre felemás eredménnyel végződtek, a cselekmény jelentős hányadának belső nézetből való ábrázolása végül – a videójáték-iparon kívül – először a pornóiparban találta meg természetes helyét. Az amatőrfilmeknek köszönhetően kialakult, majd a mainstream pornóban is elterjedt formanyelvi eljárás során a kamera az aktus résztvevőjévé válik: az egyik szereplő szükségszerűen operatőrré és egyúttal azonosulási ponttá avanzsál, miközben a stáb hiányának látszata értelemszerűen a fokozott realizmus illúzióját kelti.

A pornómegosztók site-oknak köszönhetően markáns alműfajjá érlelődött POV-pornó nem csupán annak köszönhetően tekinthető a fotografikus megörökítés/konzerválás lázában égő ezredforduló emblematikus jelenségének, hogy a kamera itt válik a leglátványosabban és minden értelemben fétistárggyá – amelynek jelenléte esetenként fontosabb, mint az általa megörökített esemény (lásd még a iskolai rendezvények alatt permanensen technikai eszközökkel babráló szülők példáját). A POV-pornóban egyfajta hatalmi jelképként kerül át egyik résztvevő kezéből a másikba, ezáltal kijelölve és folyamatosan relativizálva a fixnek tetsző azonosulási pontot, egyúttal pedig előkészítve a terepet a fogás a mainstream – nem pornográf – tömegfilmben való elterjedésének is. Az évtizedekkel korábban még experimentálisnak tekintett, és elsősorban független és/vagy szerzői filmekben jelen lévő formanyelvi megoldás a pornón keresztül jutott el a szélesebb befogadórétegekhez – ezáltal felkészítve őket az Ideglelés, a Cloverfield vagy a Holtak naplójának kameraközpontú vízióira. (A témáról bővebben a Prizma filmművészeti folyóirat mozgóképes erotikával és pornográfiával foglalkozó harmadik számában lehet olvasni.) (SL)