Az Avatar egyik jelenetében Jake Sully egy miniatűr kamerába beszél. Látjuk az arcát és látjuk az apró szerkezetet az arca előtt. A 3D technológia megadja azt az élményt, hogy látjuk a tárgy és a színész arc között síkkülönbséget, de a kamera mindvégig homályos, míg Sam Worthington arca éles. Hiába próbálunk fókuszálni arra, amire James Cameron nem szeretné, hogy odafigyeljünk - ez nem 3D, ez a 3D illúziója. Roger Ebert egyszer azt mondta, hogy egy 3D-s film minden képkockája valami olyanra irányítja a figyelmünket, amire nem lenne muszáj. Az Avatar viszont olyan őrületes részletességgel készült, hogy MINDENT szeretnék látni, mindent egyszerre, egy kompozícióként, de a vetítési technológia tönkreteszi az élményt. Ha persze nem értjük meg, hogy pontosan merre is kellene néznünk, a térbeliség illúziója veszik el. Jim Emerson odáig megy, hogy a Mechanikus narancsból ismert Ludovico-technikához hasonlította Cameron módszerét. Martin Andersonnak csak akkor múlt el a fejfájása a film közben, amikor rájött a turpisságra és pontosan úgy kezdte el nézni a filmet, ahogy a rendező diktálta.

Az Avatar nem forradalmasította a 3D-t. Az összes hasonló technikával prezentált film ugyanilyen problémákkal küzd, csak az Avatar eddig a leghosszabb. A 3D még mindig nem más, mint egy marketingfogás, egy csel, amivel kétszer annyi pénzt lehet kicsalni a nézőkből, miközben a stúdiók technológiai vívmányok előtörését harsogják és a kalózmásolatok visszaszorításával próbálnak takarózni. A tradícionális, kétdimenziós mozi vajon nem képes térbeli élményt adni? Képzeljük el 3D-ben a Playtime-ot vagy a Bukást, ahol az óriási tablókat nem tudjuk pontosan kivenni. Talán nem ismertük meg rögtön a dimenzióit az Overlook Hotel folyosóinak? Nem tudtuk felmérni az óriási csillagromboló nagyságát? Nem volt világos, hogy egy haldokló médiamágnás ágyánál hol az üvegszilánk, a kéz és a nővér? Nem ugrott ki a vászonról Dr. Crane/Madárijesztő maszkja? Dehogynem. És nincs szükség hozzá szemüvegre, két vetítőre és egy migrénre.