Na’vikkal táncoló

James Cameronnak immár a világ sem elég. A perfekcionista direktor újabb, vadabb, ismeretlenebb tájakra vágyott, s újdonsült játszótere, a Pandora tényleg minden képzeletet felülmúl. A kékben tündöklő Na’vik bolygója minden apró részletében izgalmas és fantáziadús, teljesen valóságosnak tűnő, élő és lélegző szerves egész. A szivárvány színeiben – s talán még azon túli árnyalatokban is – pompázó elképesztő növényvilágról, a hatalmas, monumentális boltíveket alkotó fákról, a semmiben lebegő hegységekről és a róluk az égbe aláhulló vízesésekről ugyanúgy hosszan áradozva lehetne csak értekezni, mint a csúcsragadozókból, szárazföldi és égi hátasokból, s megannyi különleges kis teremtményből álló sosem látott állatvilágról. Ez idáig mind szép és jó, kétségtelen, hogy ilyet, de még csak hasonlót sem láttunk ezelőtt soha.

Az Avatar azonban nem természetfilm, legalábbis nem csak az, így sajnos nem lehet elmenni szó nélkül az innen-onnan (és Cameron saját korábbi ötleteiből!) összeollózott történet mellett. Bizonyos szempontból ugyanis teljesen mindegy, hogy Cameron várva várt filmje indiánokról, afrikai bennszülöttekről,  gépek által kihasznált emberekről, rákokról, vagy történetesen a Na’vikról szól. Pedig a rendező saját bevallása szerint is innen indult minden, még valamikor a ’90-es évek közepe táján… Ennek ellenére a cselekmény – nem csak összességében, de kisebb részleteiben is – totálisan kiszámítható, a tanulság végtelenül banális, a figurák pedig olyannyira elsőkörösek, hogy nem egyszer önmaguk paródiájává is válnak. Persze nem a történetmesélés reformját vártuk Camerontól, nem is ez a mesék lényege. Az azonosulás és az izgalom azonban elengedhetetlen kellékek, s ezek hiányában az Avatar „csupán” parádés, elsőosztályú vizuálorgia, semmi több.

(Klacsán Csaba)
 

Forradalom helyett (rögtönzött elemzés, nyomokban spoilert tartalmazhat)

Mit lehet egy olyan filmmel kezdeni, amelyet rendezője, a mögötte álló marketinggépezet, és ennek nyomán a fél (film)világ már a bemutató előtt forradalmi jelentőségű, paradigmaváltó mesterműnek nevez? Teljesen nyilvánvaló, hogy amikor az Avatarra jegyet váltunk, nem csak a gonosz megszállók és a honvédő na’vik harcára vagyunk kíváncsiak, de James Cameron halálugrására is. A tét nem csak a film főhőseinek a sorsa, az is ugyanolyan izgalmas, hogy a rendezőt végül maga alá temeti-e a saját kezűleg feltornyozott, elképesztő méretű hype. Tíz éven át egyetlen filmtervre koncentrálni, majd azt 500 milliós rekordbüdzsével (230 milliós költségvetés + a marketingkiadások), A-kategóriás sztárok nélkül leforgatni, és mindent egy lapra tenni fel, nem egyszerűen kockázatos, de vakmerő vállalkozásnak is – tűnhet. Ám épp a projekt hihetetlen volumenei garantálják, hogy még azok is kíváncsiak lesznek a filmre, illetve arra, hogy Cameron elvéti-e a salto mortálét, akiket amúgy se a sci-fi, se a fantasy műfaja nem izgat túlságosan. Így aztán a hype mégiscsak rentábilissá tehet egy ilyen monstre produkciót – példaképpen lásd: Titanic.

De tényleg korszakalkotó film az Avatar? A Terminator 2 annak idején az volt, még ha ez utólag lett csak egyértelmű. Ahogy Bun Zoltán levezette a júliusi Filmvilágban, ez volt az a film, amely először ötvözte az analóg és digitális technikát, és használta az úgy nevezett morphing eljárást (Michael Jackson Black or White című 1991-es klipje mellett). Az Avatarban a két minőség, a reális(nak tűnő) kép és az animáció végképp egybemosódik, szimbolikusan is: a mozgássérült főhős egy idegen gazdatestben (avatarban) kezdhet új életet. Jake Sully-t Sam Worthington alakítja – egyedül, az avatárjában azonban, a motion capture eljárásnak hála, szétválaszthatatlanul egybeolvadnak a színész gesztusai, fizikai jellegzetességei a háromméteres bennszülött lény sajátos formáival. Az egybeolvadás a film kulcsszava: a főhős előbb fizikailag, majd lelkileg is asszimilálódik egy másik fajjal, a na’vikkal, akik viszont megbonthatatlan harmóniában élnek a természettel, és szó szerint össze tudnak olvadni a Pandóra bolygó flórájával és faunájával. Mindez Cameron technikai vállalására nézve is jelképes: a határok immár végképp ledőltek, nincs különbség a valós fizikai test és a digitális kreálmány között, a vásznon (hiper)reálisnak hat mindkettő.
Csakhogy Cameron ezúttal elkésett: az első tökéletes humanoid-CGI hibrid A gyűrűk ura Gollam névre hallgató karaktere volt. Az Avatarban nem történik más, mint ennek a technikának a csúcsra járatása.

Köztudott viszont, hogy a dicsőséget nem mindig a feltalálók aratják le, hanem azok, akik először alkalmazzák látványosan és mindenki számára nyilvánvaló hatékonysággal az újítást, ami így aztán végül összeforr a nevükkel. Nagyon is elképzelhető tehát, hogy Cameron, a mesterségesen gerjesztett, de mára önjáróvá vált hype-nak köszönhetően úgy vonulhat majd be a köztudatba, és a talán filmtörténetbe, mint a motion capture és 3D úttörője. Az Avatar ehhez képest, ha csupán a meglehetősen kiszámítható történetét vesszük, nem sokkal több, mint a Farkasokkal táncoló sci-fi köntösbe bújtatott, önmagában nem túl eredeti fantasy verziója, sablonos (vagy ha jóindulatúak vagyunk: archetipikus) karakterekkel, és a ma már szinte kötelező, ennél fogva kissé unalmas iraki inváziós áthallásokkal.

A forradalom tehát, úgy tűnik, elmarad, cserébe viszont örvendezhetünk annak, hogy Cameron világteremtő és akciórendezői képessége nem kopott meg: az Avatar az évtized egyik – ha nem a – leglátványosabb popcorn mozija, ami azért nem kevés.

(Baski Sándor)