A legfrissebb hírek szerint a Tűzvonalban harmadik évadának záró epizódjával nem csak a legújabb szezon, de a sorozat története is a végéhez érkezett. Kár érte. Sokkal több ez, mint szomorú hír egy szűk, de annál kitartóbb rajongótábornak. Kórkép, vagy ha úgy tetszik, korkép is a hazai média jelenlegi helyzetéről és működéséről. A kezdetben sokat citált, s akkoriban még leginkább csak sajátos 24 klónként emlegetett televíziós sorozat alkotói ugyanis rövid idő alatt eloszlatták a kételyeket, és a két sorozat közti számos hasonlóság ellenére is fel tudták építeni a széria saját arculatát. Ezzel pedig, bármily meglepő, s árulkodó is ez, máris leköröztek mindenkit, aki csak hasonlóval próbálkozott az elmúlt húsz évben Magyarországon.
Két nagyon fontos dolog derült ki egyértelműen e vállalás nyomán. Kitalálni, majd létrehozni egy olyan televíziós produkciót, amely sajátosan hazai, műfaji panelekből építkezik, és – nézők és kritikusok szerint egyaránt – vállalható, már nálunk sem lehetetlen. Becsomagolni, tálalni, s műsoron tartani viszont annál inkább. Nem tudhatjuk persze biztosan, hogyan folytatódtak volna a Mosoly utcai örs állományának kalandjai, annyi azonban bizonyos, a sorozat nem azért ért véget most, mert ne lenne benne több kraft. Hanem mert kevesen nézték. Ez utóbbiba azonban jócskán belejátszott a célcsoport szempontjából tökéletesen elhibázott sugárzási időpont (péntek este 21:10), a beharangozók mennyisége és időzítése, az ismétlések hiánya, valamint a valamennyi jelentősebb fordulatot jó előre bemutató ajánlók átgondolatlansága is. Ezeket, csakúgy, mint a filmkészítést, a forgatókönyvírást vagy a fényképezést, tanulni kell. Vagy legalább ellesni azoktól, akik már tudják.
Persze félreértés ne essék, a Tűzvonalban három évada közel sem volt hibátlan. Olykor érthetetlen, máskor több esetben is felháborító figyelmetlenségek borzolták a figyelmes és kitartó nézők kedélyeit. Olyan hibák, amelyek egyike egy jelentősebb és fejlettebb médiapiacon már bármikor egy sorozat végét jelenthette volna. Azonban a láthatóan minden cél nélkül bevágott (vagy még inkább „bent hagyott”) jelenetek, a lélegző hullák, a nem létező kijáraton távozó gyilkosok, vagy a kerületi rendőrörs főbejáratán rendszeresen ki-be mászkáló fedett ügynökök ellenére mégis volt valami nehezen megfogható bája e szériának. Valami, ami miatt rá lehetett kattanni. Talán a sokszor tényleg remekbe szabott és kikacsintásoktól sem mentes dialógok, vagy a színészi játék, netán a hazai átlagnál mindenképpen markánsabb karakterábrázolás. Vagy talán csak a Mátyás király téren, Csillagkúton, és Salgótarjánon egyaránt túlmutató dramaturgia. Valami, ami végre kevésbé steril.
Akik végigkövették e három évadot, láthatták, az alkotók folyamatosan próbáltak alkalmazkodni az egyre nyilvánvalóbb nézői elvárásokhoz. Pedig ez nem lehet könnyű egy olyan országban, ahol a befogadói oldal máris jobban ismeri a hasonló szériák működési mechanizmusait és lényegét, mint az évek szorgos munkájával szinte nullára redukált televíziós filmgyártás jeles képviselői. Az első két évad viszonylagos lassúságát már orvosolta a harmadik évad „2 in 1” jellege, amelyben a Különleges Műveleti Csoport (persze szigorúan egymás után, mintha két külön évadról volna szó) már két nagyszabású bűncselekmény felderítésére is vállalkozott. A közrendőrök mindennapi munkájának bemutatása továbbra sem volt kielégítő és elég érdekfeszítő, de ezt többnyire megfelelően ellensúlyozták a fajsúlyosabb – s a dramaturgia szempontjából is kiemelt – ügyek. A külföldi előképek mintájára bevont „népszerű” és aktuális témák (nemzetközi drogkartell, nukleáris fegyverek, szervkereskedelem) mellett jutott idő a „sajátos hazai termékekre” (rózsahegyi dokumentum) is. S a második évad túlzottan intellektuális, operakedvelő és keleti gondolkodóktól idézgető főgonoszaitól eltávolodva az utolsó évadban végre ismét hiteles bűnözök kerültek tűzvonalba.
A legújabb hazai televíziós sorozat még nem tudta maradéktalanul teljesíteni valamennyi vállalását, mégis meglehetősen messzire jutott. Megmutatta, hogy nem csak kellene, de lehet is nézhető televíziós sorozatot gyártani ma Magyarországon. Akár olyan egyenruhás főhősökkel is, akik amúgy már meglehetősen régóta széles körű közutálatnak örvendhetnek ebben az országban. Na meg zsáner-elemekkel, akció-betétekkel, sajátosan hazai humorral, és igazi színészekkel. Olyanokkal, akik végre nem csak főzni, táncolni, korcsolyázni vagy egzotikus szigeten túlélőtúrázni, de játszani is tudnak. Kár érte, s kár értük is. Jó volna, ha a minimálisan elvárható minőség innen indulna, s nem itt ért volna véget.
További olvasnivaló: Orosdy Dániel cikke az első évadról és a bűnügyi sorozatok hazai hagyományáról.