Amikor a lelkileg- és fizikailag meggyötört, hányatott sorsú nyomozót parkoló pályára küldik egy kisvárosba, a néző még a vállát sem rándítja. Látott már ilyet. Amikor a kiégett nyomozó első kispados munkanapján egy kisfiú holttesténél állva szembesül múltjának démonaival, a néző szinte tapinthatja a klisét. Amikor kiderül, hogy a gyilkosság az egyutcás idilli település – a nevezett Broadchurch – szinte bármelyik lakosának lelkén száradhat, a néző akaratlanul is a könyvespolcán porosodó Agatha Christie-krimik felé pillant. Amikor a meggyilkolt Danny Latimer zokogó, sokkolt, darabokra hulló édesanyját elrángatják a holttest közeléből, a néző ereiben megfagy a vér.
Sorozatokban látott gyilkosok utáni hajszával, erőszakkal, emberi állatsággal Dunát lehet rekeszteni. A Broadchurch kivételes érzelmi tónusa viszont mindezt könnyedén elfeledteti. Ugyanis a sorozatot megalkotó Chris Chibnall óramű pontosságú, mégis döbbenetesen érzékeny történetvezetésének és karakterrajzainak köszönhetően a Broadchurch minden pórusából árad a felfoghatatlan gyász, a morózus tehetetlenség, a hiányérzet, és az idegtépő reménytelenség. Chibnall a szülők szenvedéstörténetének bemutatásával eltávolodik a krimik világától, hogy egy lélektanilag pontosan prezentált trauma kezelésének mikéntjét mutassa be. Képes annyira fájdalmasan közelivé tenni megrázkódtatásukat, hogy a gyilkosság mögött megbúvó rejtélyes indíték szinte érdektelenné válik. Az is kérdéses, hogy egyáltalán akarják-e/akarjuk-e tudni, hogy ki tette?
Most és mindörökké
MAGYAR FIATALOK
A közelmúlt nagy filmélményeit emlékezetünkbe idézve, felejthetetlen filmkockák peregnek le előttünk – csupa nagyszerű film, káprázatos színészi alakításokkal. Sztárok végtelen sora, ismerős, de sokszor már lassacskán elmosódó arcok. Közülük az egyik legnépszerűbb vitathatatlanul Vittorio Gassman volt.