Amikor a lelkileg- és fizikailag meggyötört, hányatott sorsú nyomozót parkoló pályára küldik egy kisvárosba, a néző még a vállát sem rándítja. Látott már ilyet. Amikor a kiégett nyomozó első kispados munkanapján egy kisfiú holttesténél állva szembesül múltjának démonaival, a néző szinte tapinthatja a klisét. Amikor kiderül, hogy a gyilkosság az egyutcás idilli település – a nevezett Broadchurch – szinte bármelyik lakosának lelkén száradhat, a néző akaratlanul is a könyvespolcán porosodó Agatha Christie-krimik felé pillant. Amikor a meggyilkolt Danny Latimer zokogó, sokkolt, darabokra hulló édesanyját elrángatják a holttest közeléből, a néző ereiben megfagy a vér.

Sorozatokban látott gyilkosok utáni hajszával, erőszakkal, emberi állatsággal Dunát lehet rekeszteni. A Broadchurch kivételes érzelmi tónusa viszont mindezt könnyedén elfeledteti. Ugyanis a sorozatot megalkotó Chris Chibnall óramű pontosságú, mégis döbbenetesen érzékeny történetvezetésének és karakterrajzainak köszönhetően a Broadchurch minden pórusából árad a felfoghatatlan gyász, a morózus tehetetlenség, a hiányérzet, és az idegtépő reménytelenség. Chibnall a szülők szenvedéstörténetének bemutatásával eltávolodik a krimik világától, hogy egy lélektanilag pontosan prezentált trauma kezelésének mikéntjét mutassa be. Képes annyira fájdalmasan közelivé tenni megrázkódtatásukat, hogy a gyilkosság mögött megbúvó rejtélyes indíték szinte érdektelenné válik. Az is kérdéses, hogy egyáltalán akarják-e/akarjuk-e tudni, hogy ki tette?

A Broadchurch mozgatórugója ez a sokat megélt „ki tette?” krimi-forma (slendrián angol szakszlenggel: whodunit). A kisváros lakói sorra keverednek gyanúba, a nyomozók nyomoznak, a tettes kézre kerül. A Broadchurch letaglózó ereje pedig abban rejlik, ahogy új életre kelti a sematikus keretet, ahogy a formabeli elvárásokon túllépve kiemeli cselekményét az archetípusból. A nyomozás meglepően földhöz ragadt, puritán, és egyszerűségében kézzelfogható motívumsorában épp ezért nincs helye a Helyszínelők vad álomszerűségének, vagy az irodalmi krimi-klasszikusok játékos dedukciójának. A Broadchurch – mint a dán Egy gyilkos ügy, vagy a kevésbé működőképes The Killing – a nyomozást egyfajta magként kezeli, mely feszes rendben tartja a rejtélyen túlnövő, bezsongó és összekuszálódó kisvárosi kapcsolat-hálót. Esetében a bűntény tehát nem önmagában való. A kirakós hiányzó darabja nem feltétlenül az ürességre, inkább a már helyre rakott elemek bizonytalan pozíciójára irányítja a figyelmet.

Ha van a sorozatnak valamiféle gondolati gócpontja, akkor az ebből kifolyólag a következő: senki nem ismerhet meg igazán senkit. Sokkal félelmetesebb és frusztrálóbb szentencia ez, mint a Doktor House által elkoptatott „mindenki hazudik”. Azért, mert ez igaz. A bájos kisvárosi tucat-lét, a mindenkinek mosolyogva köszönés, a felebaráti- és jószomszédi látszatszeretet mélyén megbúvó súlyos karakterközi differenciák jelen esetben ugyanis nem kiszámítható narratív trükként – ha tetszik: poénként, csattanóként – prezentáltak. Élő, lélegző, megfogható szereplőkről van itt szó, akiknek köszönhetően a Broadchurch egy olyan közösség – allegóriát és metaforát következetesen kerülő – látleletévé válik, amit megbénít, átformál, felbont- és összefog a kis Danny Latimer halálesete. Hazudni persze hazudnak, de hazugságok között is van különbség. Tévutak, botlások, vétkek, bűnök, lódítások keverednek igazolt-igazolatlan motivációkkal, humánummal, ösztönszerű védekezési mechanizmusokkal, és rohadék sunyulással.

A reflektorfénytől elfordított személyiségjegyek, vonások és tettek nem feltétlenül jelentenek rosszat, de rejtegetett mivoltuk képes darabokra zúzni a jámbor és felszínes létszemléleteket. A Broadchurch pedig e premisszát lenyűgözően fejti a két főszereplő közti viszony visszafogott áramoltatásával. Alec Hardy (David Tennant)  kiégett, kiüresedett noir-nyomozója nézett már szembe a veszteség hasonló formáival, míg a helyi nyomozó, Ellie Miller (Olivia Colman) ugyanúgy képtelen feldolgozni a Latimer fiú halálát, mint a város bármely lakosa. Hardy – mint kívülálló – mindenkit lehetséges gyanúsítottként kezel, míg Miller – mint helyi lakos – mindenkit ismer, és senkiről sem tudja elképzelni, hogy megölne egy ártatlan kisfiút. Azáltal pedig, hogy Miller apránként rádöbben arra, hogy barátai és ismerősei nem állnak gyanú felett, Hardy világnézete – és egyben a sorozat alapvetése – igazolódik be. Hardy ugyanakkor ezzel párhuzamosan megenyhül. Látja Miller hitének megroppanását, lebomló naivitásának nyomait. Jól tudja, Miller nem akarhat olyan érzelmi porhüvellyé válni, mint amilyen ő maga. Lenyűgöző az a finoman és árnyaltan ábrázolt komplex dinamika, ami köztük húzódik – mely természetesen a színészek nagyszerű munkájának is köszönhető. Hasonlóan átgondolt a mellékszereplők közti szerteágazó viszonyrendszer is. A Latimer-család borzasztó belső konfliktusai mellett érdemes kiemelni a David Bradley által alakított bolt-tulajdonos fordulatokban gazdag, szívszorítóan tragikus cselekményszálát, mely tökéletesen – a pszichologizálását kerülve – példázza, hogy a tétlenség által blokkolt haragvók csordaszellemben gondolkodva mennyire képtelen tettekre vetemedhetnek. 

A krimi-klisé e többszintes szétbontása/megtoldása megannyi ponton vallhatna kudarcot, Chibnall mégis felemelő stílus- és arányérzékkel, narratív blöff, érzelmi- és morális manipuláció, hatásvadászat nélkül manőverezik a nyomozás, a közösség torzulásai, és a veszteség feldolgozása között. Ez a sebészi pontosság, az élek láthatatlanná csiszolása az oka annak, hogy a Broadchurch egyszerűbbnek tűnik, mint amilyen valójában. Visszafogott, letisztult munka, mely képes maradandó nyomot hagyni. Amikor az utolsó epizód után a néző csak ül, és néz maga elé. A gyilkos kézre kerül ugyan, meg is bűnhődik, de változtat-e ez bármin? Az igazság vajon kitölti az űrt? Létezik-e elégtétel a csalódottak számára? A Broadchurch az év legjobb sorozata.