Charlie McDowell bemutatkozó alkotása igencsak eredeti módon fejtegeti, hogy mégis mi van akkor, ha azok a szuperlatívuszok és ideáltipizált vonások, amit szerelemtől sújtottan életünk párjáról megalkotunk, idejétmúlttá válnak. A The One I Love könnyed, vicces, mégis érezhetően mélyülő és gógyis romantikus filmként kezdődik, majd egy semmiből előbukkanó, zsánerekre nagyot legyintő szubverzív fordulatnak köszönhetően merész hajtűkanyart ír le. Mindezt teszi úgy, mintha mi se történt volna.
A történet Sophie (Elisabeth Moss) és Ethan (Mark Duplass) kapcsolatának végén kezdődik. A prológus párterápiai mozaikjából kiderül, hogy az a bizonyos sokat emlegetett szikra már régóta kihunyni igyekszik. A múltban lángoló szerelem emlékét annak hamvaiból próbálják meg elkeseredetten újraépíteni. A kaland (spontán becsobbanni egy idegen medencéjébe és lebukni) unalommá torzul, a történelem ugyanis csak akkor nem ismétli meg önmagát, amikor kellene. Emlékekben élnek, de érzik, hogy nem sokáig. Épp ezért terapeutájuk (Ted Danson) beutalja őket egy észak-kaliforniai „elvonulásra”, ami garantáltan új életet fog lehelni nyamvadó kapcsolatukba. A pár megérkezik, a hely gyönyörű, sehol egy árva lélek, jót beszélgetnek, szívnak egy kis füvet, isznak egy kis bort, minden klappol.