Barton Fink- amerikai, 1991. Rendezte és írta: Joel Coen, Ethan Coen. Kép: Roger Deakins. Zene: Carter Burwell. Szereplők: John Goodman, John Turturro, Judy Davis, Michael Lerner. 112 perc.
Vetítik: Cinemax - 23:30 (június 15.); Cinemax 2 - 23:30 (június 16.)
Freudért kiált a mozi. Amióta az amerikai filmipar fast food módára habzsolja a tehetséges írókat, örökre névtelen bedolgozó script-mestereket, kezdő rendezőket és szeszélyes óriásokat, azóta üvöltik világgá művészlelkük fájdalmát a profit bélpoklos ördögéhez láncolt alkotók. A Hollywood névre hallgató filmtőzsde kíméletlenül érvényesíti a piac értékeit, alul- és felülértékeli, adja-veszi az árut, licitál, befektet és felvásárol, emberárut, ráadásul kényes portékát: művészt. Hollywood a filmipar szentélye és kuplerája, teljesen mindegy, hogy melyik ajtaján lép be a nagyreményű rendező (vagy napi piájáért körmölő író), úgyis hamar eljön a pillanat, amikor tisztességét visszakövetelő szajha módján perel kitartójával.
Hollywood a maga tehetségpusztító producer-moguljaival a modernizált, s majd száz esztendeje végtelenített Oidipusz-tragédia; az apa és fiú gyilkos küzdelme a hatalomért. Újra és újra előjönnek a „hollywoodi lidércnyomást” feloldani vágyó könny- és verejtékáztatta drámák – Sáskajárás, Barton Fink, A játékos, hogy csak a legmívesebbeket említsük –, s akkor még nem szóltunk az olyan író-rabszolgák drágán megfizetett karrierjéről, mint F. Scott Fitzgeraldé, William Faulkneré vagy Lillian Hellmané. Ha Freud megírta volna az amerikai filmipar mindennapi életének pszichopatalógiáját, minden bizonnyal arra a következtetésre jutott volna, hogy Hollywood és a művészek kapcsolata olyan, mint a tűzé és a szúnyogoké: az apró szárnyasok félik a lángot, de élelem reményében állandóan felé repülnek, csakhát túl merészen, s oktondian belezuhannak. Egyenesen az emésztő tűzbe.
 |
Paul Schrader a Jakuzák, a Taxisofőr és a Megszállottság után, már mint neves és sikeres forgatókönyvíró készítette el a Rolling Thunder szkriptjét, amelyből végül 1977-ben, a Twentieth Century-Fox égisze alatt forgatott filmet John Flynn rendező. A végeredményt azonban a stúdió fejesei vállalhatatlanul erőszakosnak találták, így a bemutató jogát eladták az exploitation produkciókra specializálódott AIP-nek (American International Pictures). William Goldman beszámolója szerint az első nyilvános vetítések egyikén a nézők is meglehetősen hevesen reagáltak a vásznon látottakra, néhányan felugrottak és majdnem megverték a stúdió jelenlévő munkatársait. A film túl nagy visszhangot mégsem váltott ki (voltak kritikusok, akik szerették: Gene Siskel beválasztotta az 1977-es top10-es listájába), utólagos (újra)felfedezésének pedig az szabott gátat, hogy egészen mostanáig csak VHS-kópián volt elérhető. 
