Sebastian Silva a La nana után négy évvel tavaly két filmet is bemutatott a Sundance filmfesztiválon. A Magic Magic és a Crystal Fairy (pontosabban: Crystal Fairy & the Magic Cactus and 2012) is egy-egy baráti kiscsoport tagjai között fennálló komplex viszonyrendszereket kutatja. Míg azonban a Magic Magic az alapszituációt a pszichológiai horror zsánerén belül próbálja meg érthetővé összeollózni – nem sok sikerrel – addig a Crystal Fairy egy sokkal improvizatívabb, lazább szövésű, könnyedebb alkotás, mely a Magic Magic előkészületének fiskális kényszerszünetében készült el mindössze egy-két hét alatt. Valószínűleg senki – sem a közönség, sem a rendező és stábja, sem pedig a kritika – nem gondolta előre, hogy a San Pedro kaktuszból kifőzhető meszkalin után áhítozó fiatalok utazását feldolgozó Crystal Fairy fog nagyobbat durranni, de így lett – és egyáltalán nem véletlenül.
A Chilében tengődő Jamie (Michael Cera) egy házibuliban minden lehetséges gyorsító- és lassító anyagot felhasználva annyira szétcsapja magát, hogy másnap nem emlékszik arra, hogy meghívott egy idegtépő hippilányt a titokban tervezett meszkalin-túrájára. A történetet nem a meszkalin bonyolítja – az csak elindítja és lezárja azt – hanem a lány, nevezett Crystal Fairy (Gaby Hoffman). Silva filmje a fiú és a lány viszonyának kiszámíthatatlanul keresztbe-kasul cikázó szociális dinamikájára épül. A meszkalin-szertartás ugyan motiválja a szereplőket, de lényegessé a köztük kialakuló kapcsolat aprólékos, részletező, finom elemzése válik. Az „észlelés kapuinak” kitárása passzív céllá válik. Silva számára a meszkalinig vezető út az igazán fontos. Ez az út azonban a film végére elválaszthatatlan lesz a szent kaktusz még szentebb hatóanyagától.
Az árnyék
Doug Stanhope színesre pingált arizonai kis házában lóg egy bekeretezett kép a falon. Nem festmény, vagy fénykép, hanem egy édesanyjának címzett középiskolai értesítés. Az áll rajta ékes pedagógus cirkalmakkal, hogy a tizenkét éves ifjú Stanhope nem teljesen beszámítható, s nyilvánvalóan professzionális pszichiátriai segítségre van szüksége. Az elmegyógyászati beavatkozás bizonyára elmaradt, mivel Stanhope úgy vágott bele komikusi karrierjébe, hogy még az érettségit sem tette le. Nem volt hülye gyerek, sem pedig lusta – talán dekadens attitűdje érett túl egy kissé – csak már tizenéves fejjel sem hitte, hogy az amerikai iskolarendszer bármilyen hasznos eredménnyel tudna szolgálni a számára. Önként és dalolva hagyta hát ott az iskolapadot, hogy egy rövid – de annál meghatározóbb – időszakra telemarketinges csaló lehessen. Annak ellenére, hogy életének e korai szakaszára Stanhope rossz szájízzel emlékszik vissza – „Velejéig rohadt kölykök voltunk…” – nehéz nem megmosolyogni karmájának ambivalens alakulását. Az ironikus ugyanis az, hogy mások átveréséhez olyan kreatívan gyártotta a félrevezető és abszurd történeteket, hogy bűntársa fellépőként írta fel egy open mic stand-up estre. A többi pedig– ahogy mondani szokás – történelem.
