A társadalmi rétegek közötti szakadékok meglétéről mindannyian rendelkezünk tapasztalatokkal. Elég, ha csak az utcán megyünk végig, szembesülnünk kell a legszerencsétlenebbek felfoghatatlan helyzetével. Látjuk szenvedésüket, lehetőségeink szerint segíteni próbálunk, együttérzésünk mögött azonban magunk is sejtjük a rettenetes tényeket: hogy amíg éjjelente puha, meleg ágyunkban hajthatjuk álomra fejünket, soha, egyetlen pillanatra sem fogjuk megérteni a léthelyzetet, melyben megrekedtek. A legjobb szándékú emberben is megfoghatatlan félelmek bujkálnak az utcán élőkkel kapcsolatban, melyeknek alapja annak tudása, hogy a hajléktalanoké a miénktől teljes mértékben elkülönülő, idegen szabályrendszer szerint működő világ, iszonyatos valóság, ami az általunk ismert hétköznapok mellett, társadalmi rendünk teljes figyelmen kívül hagyásával létezik, olyan elvek alapján, melyeket esélyünk sincs megfejteni. Saját jól felfogott érdekünkben zárkózunk el a megértés elől, ha azonosulnánk helyzetükkel, úgy hisszük, bizonyos fokig mi magunk is áldozatokká válnánk. Alex van Warmerdam filmje ezeket az irracionális félelmeket nagyítja fel a thriller eszköztárával, eljátszva annak lehetőségével, hogy szorongásunk korántsem alaptalan.
Valkűr
Idén is megrendezik Budapest 
A béke 7. napja
Sebastian Silva a La nana után négy évvel tavaly két filmet is bemutatott a Sundance filmfesztiválon. A Magic Magic és a Crystal Fairy (pontosabban: 
Az árnyék
Doug Stanhope színesre pingált arizonai kis házában lóg egy bekeretezett kép a falon. Nem festmény, vagy fénykép, hanem egy édesanyjának címzett középiskolai értesítés. Az áll rajta ékes pedagógus cirkalmakkal, hogy a tizenkét éves ifjú Stanhope nem teljesen beszámítható, s nyilvánvalóan professzionális pszichiátriai segítségre van szüksége. Az elmegyógyászati beavatkozás bizonyára elmaradt, mivel Stanhope úgy vágott bele komikusi karrierjébe, hogy még az érettségit sem tette le. Nem volt hülye gyerek, sem pedig lusta – talán dekadens attitűdje érett túl egy kissé – csak már tizenéves fejjel sem hitte, hogy az amerikai iskolarendszer bármilyen hasznos eredménnyel tudna szolgálni a számára. Önként és dalolva hagyta hát ott az iskolapadot, hogy egy rövid – de annál meghatározóbb – időszakra telemarketinges csaló lehessen. Annak ellenére, hogy életének e korai szakaszára Stanhope rossz szájízzel emlékszik vissza – „Velejéig rohadt kölykök voltunk…” – nehéz nem megmosolyogni karmájának ambivalens alakulását. Az ironikus ugyanis az, hogy mások átveréséhez olyan kreatívan gyártotta a félrevezető és abszurd történeteket, hogy bűntársa fellépőként írta fel egy open mic stand-up estre. A többi pedig– ahogy mondani szokás – történelem.