A dán, svéd, norvég, izlandi filmesek az elmúlt években nemcsak Hollywoodot hódították meg, de az amerikai tévéképernyőket is.
Skandinávia a kortárs európai filmgyártás nagyra nőtt kistigrise: pár év leforgása alatt friss és karizmatikus arculatot adott a modern krimi zsánerének, miközben az észak-európai filmesek Hollywoodban is megtalálták a számításukat, és a szakmai önfeladást elkerülve váltak a nemzetközi mainstream fontos szereplőivé.
Az észak-európai film újkori felemelkedése már az1990-es évek elején kezdődött, amikor Billie August (Hódító Pelle, 1987) és Lars von Trier (Európa, 1991), a Dán Nemzeti Filmiskola egykori renegátjai sorra nyerték a nagy presztízsű díjakat a különböző fesztiválokon, de az új generációs skandináv krimi a Dogma 95 mozgalom hamvaiból kelt életre. Az eredeti kiáltvány, mint minden radikális filmesztétikai mozgalom, szükségszerűen kudarcra volt kárhoztatva; oly kérlelhetetlen szigorral korlátozta a rendezők munkáját, hogy már születésének pillanatában korlátozott élettartam-kilátásokkal rendelkezett. Ennek ellenére a Dogma 95 különösen termékeny kudarc volt: megtisztította a terepet és kijelölte az irányt, nemzetközi hírnévhez segítette Lars von Triert (Idióták, 1998), Thomas Vinterberget (Születésnap, 1998) és Søren Kragh-Jacobsent (Mifune utolsó éneke, 1999), parázs vitákat szított a szakmai fórumokon, és felhívta a világ figyelmét a kompromisszummentes víziókat megvalósító filmesekre. Mivel a kényszerbetegséggel határos puritánság kezelhetetlen problémákat fiadzott, az utódok számos szabályt megdöntöttek (ezek közül a legnyilvánvalóbb a zsánerfilmek forgatásának tilalma), de a szerzői szemlélet dominanciája és a realizmus igénye a modern északi krimi meghatározó jellemzőjévé, világraszóló sikerének kulcsává vált.
