Jarmusch rögtön az első filmjében valóságos Jarmusch-szótárt írt: a kitartott képektől a történetvezetésig, a lerobbant, romos világ kozmikussá növesztéséig.
Jim Jarmusch első nagyjátékfilmje, az Örök vakáció vége felé a főhős Allie, alias Aloysius, ez az alig 18 éves kamasz, aki épp hajóra szállni készül Párizs felé – a bűvöletesen tehetséges, vagy inkább bűvöletesen önmaga Chris Parker játssza (néhány filmben szerepelt még, de soha nem lett belőle híres színész) – találkozik a New York-i kikötőben egy másik 18 éves fiúval, aki pont ugyanolyan nemtörődömül dől a korlátnak mint ő, pont ugyanolyan (vadonatúj) öltönyt visel, mint ő, és ugyanúgy egyetlen bőrönd van nála. Az is mintha a hajóra várna. De nem: az éppen jön: elhagyta Párizst, mint most ő fogja New Yorkot, ott siratják a barátai, mint majd őt fogják, gondolja Allie, itt, ő ott keveredett valami értelmetlen balhéba, mint Allie itt. Ellopott egy autót, egy nagyon mulatságos, majdnem némafilmes jelenetben, egy postaládánál, miközben a kocsi tulajdonosnője, aki megpróbálta rávenni Allie-t, hogy bedobja a levelét, de a hanyagul unatkozó és a postaládának támaszkodó Allie-nak derogált elvenni, mire a nő kiszállt, és Allie, mintha csak így tervezte volna – azt persze sohasem tudjuk meg, hogy zseniálisan bejáratott csibésztrükkről van-e szó, vagy rögtönzésről (a jazz, ez a fontos hangzásvilág, amelyben az improvizáció jelentős szerepet játszik, minden Jarmusch-filmben jelen van így vagy úgy, leginkább Lurie és Waits zenéjében) –, de Allie szép komótosan beül a kocsiba, és elhajt vele – hibátlan kis némafilmes burleszk, ahogy kell: megjelenik a kacagó, térdét csapkodó tanú is, egy mezítlábas fekete nő alakjában a csak tátogni tudó tulajdonosnő mellett – hogy azután 800 dollárért elvesztegesse. Lám, nem is egy, hanem egyszerre kettő darab 18 éves fiú, amint éppen elvágja az utolsó gyökérszálacskákat is, ami egy civilizációhoz vagy kultúrához, vagy nemzethez fűzi. Ahogyan a Halott emberben „William Blake” sodródik kifelé egy kultúrából, amit, mármint a XIX. századi Amerika világát (gondoljuk csak a vonat elszunnyadások között folyamatosan változó közönségére) enciklopedikus módon azért felvillant a rendező, ehhez felhasználva Nobody, azaz Senki, a fattyú indián varázslatos alakját – ez is egy megkettőződés, a nagy költő esetleges reinkarnációja és a nemlétező indián, a film végén mindketten halottak, ugyanannak a szubjektumnak, nem túl eredeti teóriámnak megfelelően, a rendező szubjektumának ellentett oldalai, egy utazás végpontján, és azon túl. A jópofa és hús-vér indián, akiben még Kafka Jelentés az akadémiának emberré idomított majma is visszaköszön, és aki titokzatos erőkkel van érintkezésben, és ez a tudatlan és kissé absztrakt fiatalember, aki szemüvege elvesztése és egyéb rémületesen értelmezhetetlen és ezáltal sorsszerű történések révén lesz mesterlövésszé, mindketten a lehetséges emberi tudás megszerzésének és végső értelmetlenségének zseniális parabolái: össze vannak nőve, mint a sziámi ikrek.
Miss Austen bánata
