Harminc év után először összeálltak az angol abszurd humor élő legendái, a Monty Python tagjai, hogy még egyszer utoljára az 1969 és 1983 között készült legemlékezetesebb jelenetekkel szórakoztassák a rajongókat. A londoni O2 Arénába meghirdetett előadásra 43 másodperc alatt keltek el a jegyek, így az első fellépést további kilenc követte. Az utolsó, július 20-i előadást rögzítették, és a magyar közönség is megnézheti a Cinema City mozikban augusztus 7-én, 9-én és 15-én. A két és negyed órás show-ban három-négy-öt perces szkeccsek és dalok gyors egymásutánban váltják egymást. Az átöltözések idején filmbejátszások láthatók, amelyek vagy Terry Gilliam animációit, vagy a csoport Németországban készült tévéműsorainak részleteit vonultatják fel. Ennek az eseménynek az apropóján vettük elő Takács Ferenc írását a Filmvilág 1990. augusztusi számából.
Várbörtön kínzókamrával, pókháló, piszok, félhomály, az arcokon a kínzóeszközöket izzító parázs lidérces visszfénye. Vallatás folyik, amúgy középkoriasan: a hóhér és a hóhérsegédek szakavatott közönnyel végzik munkájukat. Csupán a várúr feldúlt. Eszelős zsarnok, vért akar látni, toporzékol, üvölt. Szadista dühében válogatott kínzásokat eszel ki, s parancsol meg a hóhérnak: „Nem vall a nyomorult? Hozzátok elő a legkényelmesebb széket és ültessétek bele! Ez sem elég neki? Döfködjétek a gazembert pihepuha díványpárnával!”
Köztudott (?), hogy a filmelőzetesek csalnak és hazudnak, hinni csak annyira érdemes nekik, mint a mosóporreklámoknak. A trailerfogyasztás kockázatai és mellékhatásai (többek közt): spoilerveszély, túlzott elvárások indukálása, lelőtt vizuális és verbális poénok, a rácsodálkozás élményétől való megfosztás. Az előzetesek manipulációs technikáit persze ki lehet ismerni (ezekről bővebben 
