A filmpiac totális globalizációjával a hollywoodi blockbustereknek egyre sokszínűbb célközönséget kell a hűtött termekbe csábítani. Míg a nyolcvanas években a producerek egy átlagos amerikai tinédzser ízlését próbálták belőni, ma ugyanazzal a filmmel egy pekingi egyetemista, egy moszkvai munkás és egy iowai háziasszony figyelmét is fel kell kelteni. A korosztályokon és kultúrákon átívelő legkisebb közös többszörös a hipotetikus “nemzetközi néző” fogalma. Ma őt kell megszólítani, ami a gyakorlatban elszabaduló költségeket, felvizezett forgatókönyveket és egyre öncélúbb audiovizuális hurrikánt jelent. A kortárs blockbusterekkel kapcsolatos fanyalgások túlnyomó része közvetve vagy közvetlenül ezt a jelenséget kritizálja.
Az unalmas biztonsági játék és a térhatású romboláspornó divatja ugyanúgy innen eredeztethető, mint a franchise és a brand fetisizálása. Az alkotók eközben kényszerhelyzetbe kerülnek, hisz az öncélú látvány köré úgy kellene nagyívű és hihető történeteket szőniük, hogy közben fel kell lúgozniuk a figurákat és az őket mozgató drámákat. A kialakuló ellentmondást a többség úgy próbálja feloldani, hogy a sematikus meséket iszonyú komoly képpel és kimódoltan tálalja. A kortárs blockbuster kínosan komolyan veszi magát, mintha ezzel ellensúlyozhatná saját súlytalanságát. A kialakult helyzet ma egyértelműen rosszabb, mintha csak szimplán buta látványosságokat kapnánk.
A nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legjelentősebb komikusa volt, aki drámai szerepekben is bizonyította tehetségét. Eleinte stand-uposként hívta fel magára a figyelmet, ami televíziós megbízásokhoz vezetett (a legjelentősebb ezek közül az itthon is népszerű Egy úr az űrből című vígjátéksorozat volt), de 1980-ra már Robert Altman kamerája előtt alakította a Popeye címszerepét, aztán jött a Garp szerint a világ (George Roy Hill), a Moszkva a Hudson partján (Paul Mazursky), a Ragadd meg a napot (Fielder Cook), majd pár vígjáték után a nagy befutás a Jó reggelt, Vietnam!-mal (Barry Levinson, az állandó alkotótárs rendezése). A szakma legrangosabb színészi díjaira jelölt Williams a kilencvenes évek végéig tulajdonképpen sikert sikerre halmozott könnyedebb (Mrs. Doubtfire - Apa csak egy van, Madárfészek) és komolyabb szerepekben (Holt költők társasága, Ébredések, A halászkirály legendája) egyaránt, sőt, szinkronhangként is (Aladdin).
A híres-hírhedt izraeli rendező-producer (természetesen) Roger Corman keze alatt kezdte a szakmát a hatvanas évek elején, de a pályája sok szempontból másként alakult, mint a B-film amerikai mesteréé. Egyrészt Cormannel ellentétben ő nem mondhatta el magáról, hogy „száz filmet készített Hollywoodban és nem veszített soha egyetlen vasat sem" (lásd Corman önéletrajzának címét), miután a bukásai legalább annyira nagyok voltak, mint a sikerei – ha nem nagyobbak. Másrészt a "nagy rendezők mentoraként" ismertté vált Cormannel ellentétben a gagyi akciófilmekkel azonosított Golan rendszeresen próbált lehetőséget biztosítani ambíciózus rendezők szűkebb közönséget célzó projektjeinek, pl. egyik első produceri munkája rögtön Ephraim Kishon Oscar-jelölt Sallah Shabatija volt, később pedig John Cassavetes (Szeretetáradat), Jason Miller (Bajnokcsapat), Franco Zeffirelli (Otello), Andrej Koncsalovszkij (Mária szerelmei, Egyszemélyes duett, Szökevényvonat, Félénk emberek), Norman Mailer (Kemény fiúk tánca), Barbet Schroeder (Törzsvendég), Jean-Luc Godard (Lear király), Godfrey Reggio (Powaqqatsi - Változó világ), Manifesto (Dusan Makavejev), Fred Schepisi (Sikoly a sötétben), Robert Altman (Szerelem bolondjai), Fons Rademakers (az Oscar- és Golden Globe-díjas Merénylet) filmjeinek stáblistáin tűnt fel a neve.