Mi kínozza a filmtörténet legnépszerűbb neurotikusát, és miért nem unjuk újra és újra végignézni vívódásait és szerencsétlenkedéseit? Sigmund Freud legnagyobb hatású manhattani tanítványát Woody Allennek hívják.
Több tucatnyi lelki nyavalya, megannyi pszichoszomatikus tünet, problémás gyerek-szülő kapcsolatok, zátonyra futott házasságok, félrelépések és számonkérések, félelem az elköteleződéstől és rettegéstől a magánytól – Woody Allen agyszüleményének lenni nem lehet éppenséggel vidám dolog. Negyven akárhány filmjének többszáz szereplőjéből talán egy maroknyi, ha nevezhető boldognak, s jobbára ők is félbolondok és/vagy rettentő ellenszenvesek. A dosztojevszkiji alapszituációt poénokkal turbózó Bűnök és vétkekben (1989) például – a rendező előadásában – csetlő-botló, karrierszempontból is erősen peches hősszerelmes hiába fűzi a játékidő elejétől a végéig a lányt, az inkább hősünk felfuvalkodott, visszataszítóan sármos és kiábrándítóan sikeres sógorát választja. S ha mindez nem lenne elég, a másik történetszálon futó bérgyilkosság megrendelőjét sem kínozza lelkiismeret furdalás, vagy bármi ahhoz hasonló érzés: a szeretőjét likvidáltató orvos és a hoppon maradt amorózó csak a zárójelenetben szaladnak egymásba, s míg előbbi a bűntudat teljes hiányáról, az egyre fokozódó felszabadultságról és nyugalomról magyaráz, addig utóbbi majd’ beleszakad a bánatba. A kétezres években készült filmjeiben sem bánik kesztyűs kézzel teremtményeivel: a Férfit látok álmaidban (2010) jobb sorsra érdemes szereplői egytől egyig a szakadék szélén egyensúlyoznak, hogy aztán a meguntság és fiatalabbra cseréltség valósága elől az ezoterikus zagyválásba menekülő feleséget leszámítva mind bele is zuhanjanak a fináléban – boldogság itt csak annak jár, aki képes teljesen figyelmen kívül hagyni az ésszerűséget és erősen hajlik az idiotizmusra.