Mi kínozza a filmtörténet legnépszerűbb neurotikusát, és miért nem unjuk újra és újra végignézni vívódásait és szerencsétlenkedéseit? Sigmund Freud legnagyobb hatású manhattani tanítványát Woody Allennek hívják.
Több tucatnyi lelki nyavalya, megannyi pszichoszomatikus tünet, problémás gyerek-szülő kapcsolatok, zátonyra futott házasságok, félrelépések és számonkérések, félelem az elköteleződéstől és rettegéstől a magánytól – Woody Allen agyszüleményének lenni nem lehet éppenséggel vidám dolog. Negyven akárhány filmjének többszáz szereplőjéből talán egy maroknyi, ha nevezhető boldognak, s jobbára ők is félbolondok és/vagy rettentő ellenszenvesek. A dosztojevszkiji alapszituációt poénokkal turbózó Bűnök és vétkekben (1989) például – a rendező előadásában – csetlő-botló, karrierszempontból is erősen peches hősszerelmes hiába fűzi a játékidő elejétől a végéig a lányt, az inkább hősünk felfuvalkodott, visszataszítóan sármos és kiábrándítóan sikeres sógorát választja. S ha mindez nem lenne elég, a másik történetszálon futó bérgyilkosság megrendelőjét sem kínozza lelkiismeret furdalás, vagy bármi ahhoz hasonló érzés: a szeretőjét likvidáltató orvos és a hoppon maradt amorózó csak a zárójelenetben szaladnak egymásba, s míg előbbi a bűntudat teljes hiányáról, az egyre fokozódó felszabadultságról és nyugalomról magyaráz, addig utóbbi majd’ beleszakad a bánatba. A kétezres években készült filmjeiben sem bánik kesztyűs kézzel teremtményeivel: a Férfit látok álmaidban (2010) jobb sorsra érdemes szereplői egytől egyig a szakadék szélén egyensúlyoznak, hogy aztán a meguntság és fiatalabbra cseréltség valósága elől az ezoterikus zagyválásba menekülő feleséget leszámítva mind bele is zuhanjanak a fináléban – boldogság itt csak annak jár, aki képes teljesen figyelmen kívül hagyni az ésszerűséget és erősen hajlik az idiotizmusra.
Woody Allen, mint teremtő tehát nem fair, de (szerinte) az élet sem az, úgyhogy mondhatni kvittek egymással. „A földi léttel kapcsolatban abszolút pesszimista vagyok, az élet dolgait két részre osztom: rettenetesre és nyomorúságosra. Rettenetes alatt olyan végletes helyzetet értek, ha valaki vak, vagy nyomorék, és így csinálja végig az életét. Bármi, ami ezen kívül esik, az nyomorúságos – ha szerencsével túljutsz az életen, örülj, hogy nyomorúságos lehettél” – adja elő Alvy Singer a létező legszexisebb randi-dumát szegény Annie Hallnak valamikor 1976-ban. De mégis, mi a baja a világegyetemmel – már túl azon, hogy tágul – Woodynak, illetve – többnyire önmaga életre keltette – alteregóinak? Mi az, ami folyamatos panaszkodásra, konstans elégedetlensége, gyakran jelentkező halálfélelemre, fizikai és pszichés tünetek produkálására készteti? Miért van mindig válságban az épp aktuális kapcsolata ezeknek a szexuálisan és neurotikusan egyaránt túlfűtött figuráknak, és miért nem jönnek össze (szinte) soha az eleinte nagy reményekkel kecsegtető hódításaik? Mindez már csak azért is furcsa (miközben a gyakori újrázások és önismétlések ellenére persze kimondottan szórakoztató), mert emberünk maximálisan önreflexív, mindig tisztában van azzal, hogy valami nem stimmel a fejében. Woody Allen filmjeinek becsordogálása óta tudjuk, hogy az amerikaiaknak, de minimum a manhattani felsőközép tagjainak olyan a pszichológus, mint a fodrász, vagy a sarki trafikos – nélküle elképzelhetetlen az élet, miközben lényegében semmit sem tesz ahhoz hozzá (kivéve, ha sokat ront rajta).
Miközben figurái szinte kivétel nélkül és egyfolytában kezelésre járkálnak, Allennek megvan a véleménye a terapeutákról – gondoljunk csak a Mi újság, cicamica? (1965) legőrültebb szereplőjére, a Peter Sellers előadásában felfoghatatlanul hülye tanácsokat osztogató, nem mellékesen női páciensei meghódításán hisztérikusan ügyködő pszichiáterre. „…Ez idő tájt kezd Freudhoz járni analízisre. Évekkel korábban Bécsben találkozott Freuddal, amikor mindketten megtekintették az Oedipust, ahonnan a hideg verejtékben fürdő Freudot úgy kellett kivinni. Ha hihetünk Freud feljegyzéseinek, a foglalkozások viharosak voltak, és Metterling ellenségesen viselkedett. Egy ízben megfenyegette Freudot, hogy kikeményíti a szakállát, és gyakran mondta neki, hogy a mosodai küldöncre emlékezteti” – írja A lelki jelenségek vizsgálata című szatírájában Woody Allen. A pszichoanalízis atyja és az ógörög anyaszomorító több mozijában is előtérbe kerül; a New York-i történetek (1989) Allen által rendezett kisfilmje, az Ödipusz, mi fáj? tán a legmókásabb megnyilvánulása az elnyomó szülő és a lázadni képtelen felnőtt-gyerek cseppet beteges kapcsolatának. A valamilyen félresikerült bűvészmutatvány okán New York egén kikötő, szerencsétlen fiát az egész város füle hallatára osztó mama története a szürreális humorba oltott pszichés zavar tipikus alleni példája. Elnyomó, rideg, vagy épp minden lében kanál szülőkkel számos más művében is találkozhatunk („Amikor a szüleim végre rájöttek, hogy elraboltak, azonnal akcióba léptek: kiadták a szobámat”), miközben az is nyilvánvaló, hogy minden hibájuk ellenére kimondottan szereti ezeket az elviselhetetlen, adott esetben kannibál-hajlamokkal megáldott néniket és bácsikat.
Woody Allen lassan félszázados sikerének titka talán a figurájában (figuráiban) rejlő ellentmondásban rejlik: egy fickó, akinek a boldogtalansága és útkeresése maga a börleszk, kinek örök pesszimizmusa, folyamatos nyavalygása, konstans halálfélelme viccesebbnél viccesebb helyzetek és párbeszédek eredője. Ez a szomorú bohóc nem talál nyugalomra sem a vallásban, sem a szerelemben, sem a nyugtatókban, sem a prostikban, nem megy neki sem a monogámia, sem a promiszkuitás, mindig társat keres, de sosem talál, vagy ha véletlenül mégis, rövid úton elszúrja, hisz – mint azt az Annie Hall nyitányában kifejti – sohasem lenne egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadná őt tagjának. A feloldhatatlan belső konfliktusait hol így, hol úgy, de mindenesetre mindig rosszul igyekszik kezelni – nem csoda, hogy nincs terapeuta a földön, aki segíteni tudna rajta. Mégis, mágnesként vonzza a pszichoanalízis és az önismeret sajátos világa, nem egy filmjének középpontjában maga a kezelés áll. Utóbbi jobb esetben szerelembe torkollik (Zelig, Agyament Harry), máskor kevésbé vicces életút-válsághoz vezet (Egy másik asszony), de megoldást a problémákra, s ezzel párhuzamosan boldogságot mindenesetre sosem hoz. „A csajom elhagyott – egy közeli barátommal ment el. Álmatlanságban szenvedtem, herpeszt kaptam, mindenemet elpazaroltam az agyturkászokra, ügyvédekre, ringyókra” – summázza problémáit (Agyament) Harry, aki környezetével nem, csak fantáziája szüleményeivel képes elfogadható kapcsolatot kialakítani. Nem csoda, hogy nővére egy szapulórohamában így foglalja össze hősünk lényegét: „Neked semmi sem szent; az egész életed nihilizmus, cinizmus, szarkazmus és orgazmus”.
Miután a klasszikus pszichológia minden filmjében csődöt mond, kiutat kereső hősei újabban egyre gyakrabban fordulnak az okkultizmus felé, hogy a freudisták helyett vajákosoknál, jósnőknél, látóknál, mágusoknál és egyéb fura küllemű szélhámosoknál (mert ezek a figurák Allennél mindig nagy lókötők) hagyják a pénzüket és a reményeiket. Innen nézve nem is annyira kegyetlen aFérfit látok végkifejlete: igaz, hogy hősei alapból elviselhetetlen élethelyzetét teszi teljesen kiúttalanná, de annak az egy szereplőjének, akit egy leharcolt látó karmaiba és teljes befolyása alá taszajt, mégis megadja azt, amit nagyon kevés figurájának adott meg valaha is: az életbe és a jövőbe vetett őszinte, kételyektől mentes bizalmat. Cserébe csak a családjáról, a pénzéről és a józan eszéről kell lemondania. De kit tettek ezek valaha is boldoggá Woody Allen univerzumában? Mielőtt azonban nagyon nekikeserednénk, gondoljunk arra, hogy akármi is történik ebben a bizonyos univerzumban, akárhány szív törik össze, élet siklik ki, házasság megy tönkre, alkoholba áztatott pirula csúszik le, Brooklyn nem tágul – és ez azért megnyugtató.
Iványi Zsófia
A cikk először a Filmvilág 2011 augusztusi számában jelent meg.Itt egy másik portré.
