Ex Machina (Alex Garland, 2015)
„Háromszemélyes karakterdráma egy szobában – max. 10 ezer néző.” Ez volt a megfejtése az egyik kollégának, arra a vetítés előtt bedobott kérdésre, hogy a forgalmazó vajon miért dönthetett úgy, hogy az előzetes tervekkel ellentétben mégsem küldi mozikba Alex Garland sci-fijét. Az Ex Machina valóban az akciómentes, az érzékeink helyett az agysejtjeinket bombázó, ún. „okos sci-fi” vonulatában tartozik, ellenben egy milliszekundumig sem unalmas. Ha a Spike Jonze-féle Hernek (A nő) helye volt a magyar mozikban, akkor Garland filmje is megérdemelt volna egy esélyt, már csak azért is, mert hasonló húrokat penget. Igaz, az Ex Machina nem, vagy nem csak metafizikus-romantikus sci-fiként működik, de kamaradrámába oltott thrillerként is, és Garland minden szempontból tökéletesen egyensúlyoz a műfajok határvidékén. Muszáj kiemelni mind a három főszereplőt: öntudatra ébredt robotot alakítani nagyon hálás színészi feladat (egyszerre lehet világra rácsodálkozó, naiv gyereknek és mindentudó, ijesztően kimért felnőttnek lenni) és Alicia Vikander él is a lehetőséggel; Oscar Isaac mindig jó, most is az a Frankenstein-figura bőrében, Domhnall Gleeson szerepe pedig majdnem ugyanaz, mint a Frankben. És ami a rendezőként most debütáló Garlandot illeti: világosan kiderül a filmből, hogy nem csak a dramaturgiához van érzéke (ezt tudtuk eddig is), de a vizualitáshoz is. 5/4