Agyafúrt, mérnöki pontossággal szerkesztett lista helyett idén az áramvonalasabb módszert követve két egyszerű kérdést tettem fel magamnak. Milyen filmekre emlékszem bármiféle segédeszköz nélkül, azaz mi ragadt be különleges élményként, illetve miket néznék újra habozás nélkül, hangulattól és alkalomtól függetlenül. Bár elsőre rögtön a fröccsöntött műanyag nyár, a tavaszi-őszi ínséges hetek és a menetrendszerű csalódások ugrottak be, az említett két kritérium közös metszetében végül meghökkentően sok cím bukkant fel. Köszönhetően elsősorban a tavalyi, hozzánk csak az első negyedben befutó, illetve az utóbbi hónapok kellemes meglepetéseit jelentő alkotásoknak. 2016 durván egyenetlen, összességében mégis igen erőteljes volt a mozikban.
A fenti megállapítást talán semmi sem húzza alá jobban, mint azon kiváló filmek felsorolása, melyeket a sűrű besztofosítás jegyében végül nem az élmezőnybe, hanem az “iszonyú jó, de máskor nézném újra” vagy a “most is újranézném, de voltak ennél izmosabb élmények” alkategóriáiba száműztem. Soha rosszabb zárszámadást annál, ahol az Aljas nyolcas, A homár, a Spotlight, a Carol, a Creed, az Anomalisa, A nagy dobás, a Rendes fickók, az Éjféli látomás, az Elle, az Olli Maki vagy az In a Valley of Violence marad ki. Az ügyfél, a Sing Street, az Everybody Wants Some!! esetében racionális magyarázatom sincs arra, miért szorultak ki végül az utolsó tízesből. Persze ha szó szerint veszem a kiinduló kérdéspárt, a Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostromának is itt lenne a helye, de a szórakoztató trash különdíját a komolyságra való tekintettel most visszatartottam. E nélkül is változatos impulzusok értek a nézőtéren, a legváratlanabb formákban.
