Manapság, amikor még a képregényhősök kalandjain is a fizikai és pszichológiai realitást, az arisztotelészi logikát kérjük számon, a filmes trükkök legfontosabb mércéje pedig a valószerűség, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a mozi az álmodozások helye is egyben. A hétköznapok egyhangúságát elsöprő csillagporos glamúr Hollywood aranykorában volt a legragyogóbb, különösen a technicolor musicalek kedvesen naiv világában, ahol a festett díszletek előtt perdültek táncra a szerelmesek. A Kaliforniai álom pontosan ide repít vissza és csodálatosan önfeledt két órát ígér azoknak, akik még bele tudnak feledkezni a vászonra vetített varázslatba.

Damien Chazelle filmje korántsem hibátlan alkotás. Többször megtörik a ritmusa, akadnak benne üresjáratok, elnagyolt mellékszereplők, történetszálak. Ryan Gosling énekhangjánál sokkal jobbak vannak, Emma Stone pöszesége az éneklésnél is visszaköszön, a két színész ráadásul többször elneveti a közös dalbetéteket és a tánclépéseik sem tökéletesek. A Kaliforniai álom pontosan ezekkel a kisebb-nagyobb botlásaival válik teljessé, hisz maga is egy rajongó rendező heves szerelmi vallomása egy korszerűtlennek kikiáltott irányzathoz, egy halottá nyilvánított műfajhoz.

Főhősünk egyértelműen Chazelle alteregója, hisz a klasszikus jazz megmentését és divatossá tételét tartja életcéljának. Az író-rendező szintén zenész, a Whiplash hátszelével azt szerette volna bebizonyítani, idézőjelek és meta-megoldások nélkül is érvényes és szexi még a klasszikus musical. No meg az a sok ismert és ismeretlen művész, akik annak idején Hollywoodba jöttek és megalkották ezt a stílust, filmnyelvet. A Kaliforniai álom főhajtás egy város, egy korszak, egy filmtípus előtt, miközben fényesen demonstrálja, hogy ami tényleg jó, az nem avulhat el soha.

A főszereplő egy helyen azt mondja, az emberek manapság azért nem szeretik a jazzt, mert már nincs személyes kapcsolatuk vele. Chazellék pontosan ezt a személyes kapcsolatot építik meg a néző és a musical között. A Kaliforniai álom minden kockáján érződik az alkotók rajongása, és ha valaki szenvedélyesen beszél valamiről, oda fogunk figyelni. Az apró tévesztések és hibák miatt pedig sokkal közelebb kerülhet hozzánk a film, mintha sterilen tökéletes lenne.

Chazelle finom könnyedséggel zongorázza végig a legendás elődöket, néhol direkt utalásokkal, helyszínekkel, tárgyakkal, máshol rafináltabb áthallásokkal. Ami a külsőségeket illeti, sikerül esszenciális tisztaságban visszaadni a vonatkozó időszak vizualitását. A világítás, a színek, a cinemascope képkompozíciók és kameramozgások a régi iskola örökségét gondolják újra és igazi felüdülést jelentenek a szemünknek.

A gyors vágások helyett a kamera mozog vagy pörög. A színek összemosódnak, a háttér dinamikus még akkor is, ha csak reklámfeliratok vagy falfestmények előtt látjuk a szereplőket. Bollywood viszi tovább ezt a fajta a hagyományt, de most újra Los Angeles dombjai között kel életre, ahol annak idején megszületett. A korabeli látványvilág, a ruhák és hajviseletek és a kortárs tárgyi környezet ütköztetése önmagában is izgalmas, de rendre ki is aknázzák, mint visszatérő humorforrást.

A Kaliforniai álom már önmagában a tánc- és dalbetétei miatt megéri a jegy árát, az igazi meglepetés így talán az, hogy a feltörekvő színésznő és a tehetséges zongorista örök szerelmi történetét pici módosításokkal sikerül izgalmasan felfrissíteni. Chazelle itt megy szembe leginkább az elődökkel és kiváló poénokkal, meglepő fordulatokkal és apró kikacsintásokkal teli keserédes románcot farag a sablonos alapfelállásból. A sztori gyönyörű szerzői vallomásként is nézhető: álmodozó hősünk maga az író-rendező, hősnőnk pedig a csodálatos hollywoodi musical. Innen könnyű megérteni, miért esünk mi is szerelembe azonnal.

A filmtípus örök problémája és sokakat elidegenítő sajátossága, hogy a szereplők hirtelen dalra fakadnak és táncolni kezdenek. A valószerűség szigorú törvényét követve az alkotók megpróbálták ezt valahogyan megmagyarázni, elrejteni, álcázni. De nem Chazelle, aki leporolja ugyan a műfajt, de az alapjait szerencsére érintetlenül hagyja. Emma Stone egyetlen pillanatra zökken csak ki („oh really?”), majd azonnal rá is tesz egy lapáttal és végül a csillagokig repül a szerelmével.

A Kaliforniai álom nem forradalmi, nem forgatja fel a kortárs mezőnyt és nem fogja újraéleszteni a klasszikus musicalt. Egészen mást, sokkal jobbat kínál és pont egy olyan időszakban, amikor égető szükségünk van rá. Valójában felesleges is túl sokat beszélni róla, mert látni kell, belesüppedni a székbe, kizárni a külvilágot és szájtátva belefeledkezni, ahogy a nagyszüleink tették annak idején. Moziélmény, csupa színesen villogó, neonfényes nagybetűvel.